Great Ocean Road túra – dec 26.

2007. december 26.
 
Annyira élveztük a Portland-i szállást és az ágy őszintén szólva annyira kényelmes volt, hogy semmi kedvünk nem volt felkelni reggel. A nap ezerrel betűzött a szobába, az óceán kellemesen hullámzott és semmi mást nem lehetett hallani, mint a hullámok morajló hangját. Szerencsére az idő folyamatosan melegedett az elmúlt 3 napban, úgyhogy ma reggelre már annyira meleg volt, hogy a reggelit a teraszon fejeztük be. El tudtuk volna viselni még ezt a paradicsomot egy pár napig. 🙂
 
De hát kelni kellett és menni tovább, mert a következő estére már másik városban volt szállásunk és addig még ezernyi látnivaló várt ránk.
 
Az első célállomás Mount Gambier volt, amiről túl sokat nem tudtunk amikor odaértünk, csak annyit, hogy van egy nagy tó a városban. 🙂 Megkerestük az információs irodát, ami végig az úton, minden egyes városban megtalálható, még a legkisebben is, és valami elképesztő mennyiségű prospektust és tájékoztató füzetet osztogatnak. Hihetetlen amúgy mennyire felszereltek ezek az irodák, még a legútszélibb, legeldugottabb városban is!
 
Szóval Mount Gambier egy igazi kráter város, tele van ugyanis különféle, évezredekkel ezelőtt kialakult üregekkel, barlangokkal. A városka egyébként a nevét arról a vulkánról kapta, amelynek a lankáin épült.
 
Az első ilyen érdekesség a Cave Garden volt, ami eredetileg egy barlang volt, amelynek a teteje beszakadt és egy hatalmas kráter alakult ki a felszín alatt. A mélyedésben egy gyönyörű virágoskertet alakítottak ki, tele labdarózsákkal. Mint egy kis szeletke édenkert, olyan volt az egész. Megnéztünk egy hasonló krátert még a szomszéd utcában :), aztán elgurultunk a városka legnagyobb látványosságához, a Blue Lake-hez, azaz kék tóhoz. A Blue Lake igazából nyáron vonzza a legtöbb turistát (november és március között), mivel a tó színe ilyenkor a megszokott szürkés-zöldes árnyalat helyett gyönyörű kék lesz. A víz kristálytiszta és tényleg valami elképesztően kék a vize. A színváltást a víz évszakonként eltérő fényvisszaverő-elnyelő képessége, illetve a vízben található kalciumos üledékek és algák együttes hatása okozza. Erre állítólag csak az elmúlt 10 évben derítettek fényt?! 🙂 Olyan hatása volt egyébként a víznek, mintha beleöntöttek volna a kráterbe valami kék festéket. Teljesen egységes felszín, sehol egy sötétebb-világosabb folt. Mindehhez tökéletes keretet ad az üde zöld növényzet körben a tó körül. Fantasztikus látvány.
 
Egyébként ez, a mintegy 75 méter mély tó az egyik fő forrása a város vízellátásának. További három ilyen krátertó található még Mount Gambier-ben, amelyek azonban már nem változtatják a színüket és a helyiek legkedveltebb fürdőhelyeinek egyike.
 
Tovább haladva a part mentén, a következő városka Beachport, ami a szokásos "egy főutca és egy keresztutca" típusú helységek egyik gyöngyszeme. A városka bálnavadász-állomásként alakult ki az 1800-as évek elején. A strand nagyon szép volt, a víz sekély, amelyen több száz méter hosszú mólon lehetett végigsétálni. A víz nagyon sekély volt és kristálytiszta türkiz színű.
 
Naná, hogy megnéztük a helyi világító tornyot is! Mindenképpen megérte, pláne azért mert ez nem a megszokott fehér-piros színben pompázott, hanem sima beton szürke volt. 🙂
 
Következő állomás Robe volt, amelynek túl sok látványossága nem volt, ellenben az eddigi legklasszabb tengerpartot találtuk itt! A neve Long Beach, és valóban hosszú, mert mintegy 10 km-es szakaszon nyúlik el. Sekély víz, finom fehér homokos part, szóval nagyon fincsi volt! Az embernek nyargalászni lenne kedve a homokban és papírsárkányt eregetni, vagy hogy még inkább hasonlítson egy romantikus dráma hősnőjéhez, kutyát sétáltani. 🙂
 
Szóval a város több izgalmat nem tartogatott számunkra, de persze azt már mondanom sem kell, hogy itt is találtunk egy világító tornyot, ami itt Robe-ban igazából egy obeliszk.
 
Késő délután lett mire mindent megnéztünk, úgyhogy gurultunk tovább Kingston-ba, ahol a ma esti szállásunk volt lefoglalva. Na, itt aztán tényleg nem volt semmi, ami miatt érdemes lett volna több időt eltölteni a szükségesnél. 🙂 Szép hosszú, gyönyörűen ápolt füves strandja van, amin egy jót sétáltunk este vacsora után aztán elméláztunk kicsit a naplementében. Ja, és majdnem kihagytam, megnéztük a világító tornyot! 🙂
 
A városkában átélt legnagyobb élményünk a vacsora volt, pontosabban az a fiatal nőci, aki kiszolgált minket. 🙂 Egyetlen egy jelzőt ismert a lány, az "excellent", azaz kitűnő kifejezést. Tök mindegy volt mit kérdeztél tőle, vagy mit mondtál neki, mindenre az volt a reakciója, hogy "excellent". Elneveztük Miss Excellent-nek a csajt, és már vártuk, hogy a reggelinél ő hozza ki nekünk az "excellent" reggelinket és megmondhassuk neki, hogy "excellent" volt az előző esténk. 🙂
 
Másnap reggel amikor tovább indultunk, találtunk még egy éttermet a városból kivezető úton, amelynek bejárata előtt egy 17 méter magas rák "csalogatta" az arra járókat. 🙂
Advertisements
Posted in Utazás | Leave a comment

Great Ocean Road túra – dec 25.

2007. december 25.
 
Hát, ha már ünnep, akkor legyen ünnep… mi is ellazultunk és egészen délig ki sem másztunk az ágyikóból. Annyira fincsi volt a napsütés, a szikrázó víz az orrunk előtt, a kellemes tengeri levegő… folytassam? 🙂 Hál’ istennek az idő is melegebb lett, úgyhogy végre nem kellett felvenni a kapucnis pulóvert, meg a kabátot. 🙂
 
Reggeli után (kb. 1 órakor) elindultunk vissza Port Fairy-be, ami tegnap kimaradt. Igazság szerint túl sokat nem vesztettünk volna, ha nem jövünk vissza, mert igazából egy világító torony és egy kis sziget kivételével más izgalmat nem találtunk a városban. Illetve községben, mert a lélekszám szerintem itt sem haladja meg az 500-at. 🙂 Mindenesetre megnéztük a szigetet, rajta a világítótornyot, valamint a kikötőben egy nagyon helyes kis utcát, amivel ki is pipálhattuk az útikönyv szerint is felsorolt látnivalókat. A furcsa csak az volt, hogy egy lélek nem mászkált az utcán, max az a 4-5 turista, mint mi. Látszott, hogy náluk aznap van a Karácsony, ráadásul itt karácsonyi ebéd van és nem vacsora. Mi pont ebben az ebéd utáni időszakban érkeztünk, amikor valószínűleg az összes helyi otthon ejtőzött a karácsonyi vacsora után. 🙂
 
Az ausztrálok amúgy picit másképp ünnepelnek, mint mi. Náluk a karácsony egy jó kis szabadtéri piknik vagy BBQ a kert végében. Utána esetleg egy kis golf vagy krikett délután. Nem tudják ezek mi az igazi karácsony! 🙂
 
Port Fairy után visszamentünk Portland-be, és megnéztük a környék két nagy látványosságát. Az egyik egy kilátótorony – na neee! –, a másik pedig egy csodálatos, homokos, több kilométer hosszú tengerpart. Ez a tengerpart (Cape Bridgewater) az egyik legszebb, amit valaha láttam. Illetve óceánpart, csak az olyan idétlenül hangzik. 🙂 Iszonyatos hosszú volt a partszakasz hatalmas hullámok, és a homok, mint a liszt olyan finom. Sajnos a víz brutálisan hideg volt, úgyhogy a lábam ujjánál többet nem is dugtam bele, de maga a part nekem nagyon bejött! 🙂 Őrület, hogy az egész országot ilyenek veszik körbe, és bármerre is autózol, nem kell menned túl sokat, előbb-utóbb "belebotlasz" egy ilyen gyönyörű partszakaszba. Úszni mondjuk nem szabad mindenhol, csak ott, ahol kint van a sárga-piros zászló vagy jelzés. Ez jelenti azt, hogy vízi mentők vannak a parton, tehát ha bármi baj van, azonnal el tudnak látni. A többi szakaszon, ahol nincs ilyen jelzés, ott nem ajánlják az úszást. Vagy azért mert túl sziklás és veszélyes, vagy mert előfordulhatnak cápák illetve medúzák.
 
Természetesen ezen a napon sem volt egy deka felhő sem az égbolton. Majdnem minden második nap ilyen az égbolt. Legalábbis ha jó idő van, akkor szinte mindig. A fényképek így olyanok, mintha kicsit meg lettek volna piszkálva, de nem, ilyen az égbolt! Néhány képen elképesztő színeket produkál. 🙂
 
A világítótorony (Cape Nelson Lighthouse) túl sok újdonságot nem hozott nekünk. Ugyanúgy nézett ki, mint az eddig látott összes torony. Mégis akkora lelkesedéssel megyünk megnézni mindet, és úgy elcsodálkozunk mindegyiken. 🙂 Nem tudom miért, de nagyon tetszik nekünk. Olyan jól néznek ki, még akkor is, ha tök egyforma mindegyik! 🙂
 
A Portland-i toronynál rajtunk kívül nem volt ott senki. 🙂 Picit félelmetes is volt ott mászkálni a semmi közepén, kilométerekre mindentől. Ezt még szoknunk kell itt Ausztráliában, és még nem is jártunk a kontinens belsejében, ahol ez ezerszer ilyen durva! Belegondolva néha tényleg abba, hogy az egész kontinens belseje egy nagy, kietlen sivatag, több száz kilométerre minden nemű emberi élettől. Csináltam is egy olyan képet, ahol a kietlen pusztában ott árválkodik egy szem fehér autó, a miénk.
 
Ja, és volt egy kis izgalom az úton hazafelé. Keresztülfutott előttünk egy kenguru! Fényképezni persze ilyenkor nincs idő, örültem, hogy nem fejeltem le a szélvédőt a fékezésnek köszönhetően. Egyszer csak kiugrott a semmiből, még szerencse, hogy Tomi nem nyomta neki nagyon. Azt mondta valahogy érezte, hogy ki fog ugrani valami a bokorból. 🙂
 
Szóval az út menti táblák komolyan értendők és tényleg figyelni kell a kengurukra, meg koalákra, mert bármikor előugorhatnak. Korábban egyébként egy róka futott át az úton, azt sajnos lehet, hogy nagyon oldalba is kaptuk szegényt. Megálltunk, de elfutott, úgyhogy nem tudjuk mennyire sérült, de az biztos, hogy elkapta az autó.
 
Több látnivaló nem akadt a környéken, úgyhogy visszagurultunk a kis bázisunkra, és az este további részét már csak pihikézéssel töltöttük. Hazafelé keresztülmentünk a városközponton. Olyan kietlen volt az egész főutca, mintha kilakoltatták volna a várost. Egy teremtő lélek nem járt arra. Rajtunk kívül még parkolt az utcában talán egy autó – az is elment mire fényképezni kezdtem –, de járókelő én voltam az egyetlen az utcában. 🙂 Kisvárosi karácsony…
Posted in Utazás | Leave a comment

Great Ocean Road túra – dec 24.

2007. december 24.
 
A 23-a esti szállásunk Port Campbell-ben volt, az eddigi útunk talán legkisebb kis városában, vagy hívjuk inkább kis községnek. A központ egy utcából állt, két oldalán 2-3 motel, továbbá egy Safeway (az egyik nagy élelmiszer áruház lánc Ausztráliában), egy benzinkút, egy kávézó, és egy gyorsétkezde. És véget is ért az utca. 🙂 Ja, és persze a tengerpart, mert az ugye nem maradhat ki! A szállással kapcsolatban nem volt semmi extra, ha csak az nem, hogy a foglalásunkat nem találta a recepción a fickó, de mivel volt szabad szobája, nem stresszeltük magunkat. Egész tágas volt amúgy a szoba, egy téglából épített kis házikó. A reggelit az ágyba kaptuk, de amennyire örültünk neki, annyira nem voltunk elragadtatva tőle. Tomi szerencsés volt (szalonnás tükörtojáson nincs mit elrontani), de az én reggelim nem sikerült valami frenetikusra. Pedig a kávé-piritós összeállítás sem annyira bonyolult. A kenyeret jéghidegen kaptam, amit viszont Tomi leleményesen megoldott. A fürdőben ugyanis melegítő lámpák voltak (nekünk is ilyen van a fürdőben otthon), elég alá tartani 1 percre a kenyeret és megmelegszik. Alternatív mikro. 🙂
 
Na mindegy, egy éjszakát kibírtunk, úgyhogy másnap reggel indultunk tovább és visszamentünk Loch Ard Gorge-hoz, amit előző este már megnéztünk, csak mivel nagyon be volt borulva és eléggé hideg is volt, igazából csak végigrohantuk. Ma már viszont volt rá időnk, úgyhogy az összes kiszögellésbe elsétáltunk. Mivel eléggé csipkézett a partvonal, ha nem is mindegyikre, de legalább minden második nyúlványra kiépítettek egy gyalogos ösvényt, melyen végigsétálva egy "kilátóba" jut az ember, ahonnan meg lehet csodálni ezeket a fantasztikus mészkő képződményeket. A peremhez vezető sétautak mentén igen érdekes a növényzet, ami között egyszer még sünit is láttunk. 🙂 Az egyetlen probléma csak ezekkel a sétautakkal, hogy a végén a kilátóban már annyira fúj a szél, hogy szinte kitépi az ember haját a fejéből. Egy idő után rájöttem, hogy tök fölösleges rendezgetnem a hajam, vagy legalábbis megpróbálni, mert ilyen erősségű szélben teljes mértékben lehetetlen és reménytelen is. A mellett, hogy nagyon erős a szél, még hideg is, mert ez a szél már a déli sarkról fúj, úgyhogy egy-egy fotózás alkalmával belénk fagyott a szusz is néha, mert annyira hideg szél fújt. 🙂
 
A Loch Ard Gorge története egy hajóról szól, pontosabban a hajótörést szenvedett Loch Ard nevű hajóról, amely az 1800-as évek közepén ezen a helyen süllyedt el. Az 54 utast szállító hajó tragédiáját mindössze két, 18 éves fiatal élte túl.
 
A további szikláknak, amiket láttunk természetesen megvan a saját nevük, de őszintén szólva egy idő után az ember már nem bírja követni, pláne nem megjegyezni, úgyhogy csak a nagyobbakat fogom én is megemlíteni. A "London Bridge" története érdekes, mert 1990 januárjában szakadt le a szárazföldtől, és ráadásul a leváló szikladarabon éppen két ember tartózkodott, akiket pár óra múlva helikopterrel mentettek ki. Nem semmi élmény lehetett, gondolom nem kicsit pánikoltak be, amikor leszakadt az összekötő út és ez a hatalmas kőtömb levált a szárazföldtől.
 
A következő érdekesebb helyszín a "The Grotto" volt, amely egy kis barlang az egyik beugró sziklatömb belsejében. Az ilyen helyeken, mint ez is, értékelni tudjuk, hogy hidegebb idő van a szokásosnál,  kevesebb a turista ugyanis, és nem kell őket kerülgetni, ha egy jobb képet akarsz készíteni. 🙂 Ilyen volt a Grotto is. Egy lélek nem volt rajtunk kívül, úgyhogy nyugodtan tudtunk nézelődni, meg üldögélni egy kicsit a szélcsendes, napos üregben. 🙂
 
A következő pár kilométeren keresztül megálltunk még egy-két sziklánál, csináltunk még néhány fotót, megálltunk egy temetőnél, csak mert másképp néz ki, mint a nálunk megszokott, majd autóztunk tovább Warrnambool-ba. Amit mindenképpen érdemes megnézni a városkában, az Flagstaff Hill, amely egy pár utcából kialakított 19. századi városka és kikötő. Nagyon jól megcsinálták az egészet, a kis városban van szabóságtól kezdve a bankig minden. A boltok, üzletek, műhelyek teljes egészében fel vannak szerelve, a megfelelő korabeli eszközökkel, árukkal. A kis öbölben egy-két hajó is állt, illetve világítótorony és a torony őrének lakóháza. Mivel zárás előtt egy órával értünk Flagstaff Hill-be, túl sok animáció már nem ment, mindössze egy üveges mestert találtunk az egyik boltban, aki még éppen dolgozgatott valamin, de biztos vagyok benne, hogy valamennyi szakma ezermestere ott dolgozik a műhelyében napközben. 🙂
 
Flagstaff Hill-i tengerészeti múzeumban van kiállítva az a másfél méter magas, porcelánból készült páva, amelyet eredetileg egy Melbourne-ben megrendezésre kerülő, 1880-as nemzetközi kiállításra szántak. A porcelán remekművet a korábban említett, szerencsétlenül járt Loch Ard nevű hajó hozta, amelynek elsüllyedését követően 2 nappal a pávát sértetlenül partra vetette a víz. A katasztrófát szinte karcolás nélkül megúszta a szobor, mindössze egy kis darab tört le a csőréből. 🙂
 
Megnéztük még Warrnambool kikötőjét, ahol nagyon érdekes sziklaképződményeket, sekély homokos partot és egyéb természeti szépségeket láttunk. Tomi itt kellően rám is hozta a szívbajt. Az egyik ilyen sziklásabb résznél mászkáltunk, ahol azért oda kell figyelni, hogy hova lépsz és egyáltalán meddig merészkedsz ki a szikla széléhez, mert bár a látszat csal, ezek alatt a sziklák alatt több méteres nagy szakadékok vannak. Sétálgatok, fényképezgetek, hallom, hogy Tomi kiabál nekem. Odafordultam, hogy megnézzem mit szeretne, amikor fogja magát és leveti magát az egyik ilyen szikla széléről… Azt hittem infarktust kapok. Majd 1 másodperc múlva vigyorogva feláll, derekáig érő szikla peremmel… Valami homokpad volt alatta, arra ugrott rá a bolondja. He-he, nagyon vicces volt! 🙂 Utána a fénykép kedvéért megismételte még egyszer. 🙂
 
Amúgy ezekben a kisvárosokban nem a nagy történelmi épületeken és emlékeken van a hangsúly, hanem sokkal inkább a természeti csodákon és látnivalókon. A Great Ocean Road és az út mentén épült kisvárosok úgy tűnik ebből élnek, a turistákból és az őket ide vonzó óceánból és a gyönyörű tengerpartokból.
 
Az útitervben Port Fairy volt a következő megállóhely, de mivel már 6 felé járt és a szállásunk még legalább 1 órányi autóútra volt (Portland), inkább mentünk a szállásra és úgy döntöttünk, hogy majd másnap visszaautózunk Port Fairy-be és szétnézünk. Erre végül is volt időnk, mivel Portland-ben két éjszakát fogunk maradni, hiszen Karácsony van, úgyhogy egyrészt mi is pihenünk egy kicsit, másrészt valószínűleg minden zárva lesz ebben a pár napban, tehát nem tudnánk semmit megnézni. Bár itt "Santa" december 25-e reggelre hozza az ajándékokat és így aKarácsonyt is egy nappal később ünneplik, mint mi.
 
A szállásunk tehát Portland-ben volt, a város elején található kertvárosban, közvetlenül az óceán partján. Az egész túra legjobb szállását sikerült itt befoglalni! Tulajdonképpen egy hatalmas házban laktunk, amelynek az alján lakott egy idősebb házaspár és az emeleten található két szobát adták ki. Mindegyik szobához tartozott saját, privát kis konyha és fürdőszoba. A fantasztikus azonban nem ez volt, hanem a kilátás! Körben, végig óceán, amerre csak ellátni. Ráadásul mindez a legjobb az ágyból, mert így teljesen olyan érzés, mintha egy hajóban ülnél, és úszol a tengeren. Mindehhez hallod a tenger zúgását, belélegzed a finom, friss levegőt… hát mit mondjak, könnyen meg tudtuk volna szokni! 🙂
 
Bár a helyiek máskor és másképp ünneplik, azért mégis csak 24-e este van Karácsony, úgyhogy mi is ünnepeltünk. Először is cseteltünk egyet a családdal, mert a háziaknak volt hál’istennek internet kapcsolatuk, és meg is engedték, hogy használjuk. Utána pedig elmentünk egy nagyon klassz kis étterembe, ahol megejtettük a mi kis karácsonyi vacsoránkat. Stílusosan kenguru steak-et is ettünk, amit most kóstoltunk először. Hát érdekes… kicsit marhahús jellege van, de nem nagyon sikerült semmi egyedi ízt felfedezni. Mindenesetre ehető volt, nem volt azért rossz! 🙂 Vacsi után még sétáltunk egy picit az óceán parton, a holdfényben. 🙂
Posted in Utazás | Leave a comment

Great Ocean Road túra – dec 23.

2007. december 23.
 
A reggeli kelés szokás szerint iszonyú nehezen ment, de azért egész jó részidőt futottunk, és fél 10 körül már el is indultunk. 🙂
 
Apollo Bay-ben túl sok látnivaló nem akadt, így tovább mentünk Cape Otway-be – nagyon szép dimbes-dombos, erdős tájon -, ahol egy egészen 1994-ig működő világítótornyot néztünk meg.  A torony az egyik legrégebbi Ausztráliában, 20 méter magas és a legjobb dolog volt benne, hogy fel lehetett rá menni. 🙂
Az óceán elképesztően nézett ki a magasból, csak kicsit nehéz volt fényképezni, akkora szél fújt. Szinte megtartotta az embert, ha "ráfeküdtél" a szélre. Apró csigalépcsőn lehetett felmenni a tetejébe, ahol ott üldögélt egy srác, akinek az egyetlen dolga, hogy időnként ránézzen a turistákra, válaszoljon néhány kérdésükre, és ha nagyon szépen megkéred, akkor kb. 2 másodpercre beindítja a körben forgó lámpákat. Ennyi. Amúgy meg ül a kis székén, mellette a mobil radiátora, és amíg egymásnak adják a kilincset a látogatók, ő mit sem törődve ezzel, arcán a totális nyugalommal, olvasgatja a könyvét. Napi 8 órában. Biztos nincs magas vérnyomása meg alvászavarai. 🙂
 
A világítótorony felé amúgy sikerült látni néhány vadon élő koalát is, ahogy szunyókáltak meg vakaróztak az eukaliptusz fákon. Viccesek voltak egyébként útközben a jelző táblák. Egyik helyen koala veszély, másikon kenguru, harmadikon meg szarvasmarha meg birka. 🙂
 
A Great Ocean Road-tól északra, a szárazföld felé található egy pár éve épült látványosság, az Otway Fly. Ez egy 600 méter hosszú acélhíd, amelyet egy őserdő közepén építettek, 25 méter magasságban a fák között. Iszonyú érdekes végigsétálni a hatalmas fák koronái között és szó szerint madártávlatból nézni körbe. A hidat megspékelték egy kilátóval is, ami még magasabb, kb. 50 méter magasan áll a fák között. Hát ez a része a dolognak már kezdett izgalmas lenni, mert az egész hídszerkezet alapból mozog, ráadásul rácsos szerkezetű és nem tömör acél, így minden oldalra szabad kilátásod van, ami elég félelmetessé teszi a sétát. Ráadásul a szerkezet egyik "elágazása" szabadon kinyúlik kb. 15 méterre, és cirka 45 méteres magasságban "lebegsz" a semmiben. A híd szerkezete ugyanis függesztett, azaz vastag acélkábelek vannak kifeszítve minden irányba, ezek tartják a több irányba nyúló híd elágazásokat. Szóval nem mondom, hogy egy-két percre nem fogott el a pánik, de mindenképpen megérte a dolog, mert ilyet máshol nem lát az ember. A prospektus szerint legalábbis csak Ausztráliában van ilyen, erdőben épített függőhíd. Hatalmas ötlet mindenesetre!
 
A talaj növényzet elsősorban páfrányokból állt, a fák pedig nagyon érdekesek voltak, különösen a berkenye fa (mountain ash), ami óriási nagyra nő, akár 100 méteresre is. Érdekes, hogy a törzse nyíl egyenes, ráadásul nem is nagyon vastag, szóval én csak ámultam, hogy nem törik ketté egy nagyobb szélben. A törzse mindenféle színben pompázik, és érdekesen "hámlik". Olyan, mintha vedlené a bundáját a fa, fokozatosan válnak le róla a rétegek, és kívülről befelé haladva a kérge egyre világosabb. A veres berkenye egyébként az eukaliptusz félék családjába tartozik és nem ugyanaz, mint ami nálunk is megtalálható a nagyobb erdőkben. Az ismert legmagasabb virágzó fa, Ausztrália dél-keleti részén és Tasmániában őshonos. A fák között elrejtettek néhány dinoszauruszt is, csak hogy legyen egy kis feeling-ünk arról, hogy milyen is volt az erdő cirka 150 millió évvel ezelőtt. 🙂
 
Az útikönyv szerint 3 vízesés is van a környéken, így elautókáztunk megnézni őket. Pár kilométeres távolságban volt mindegyik, de a probléma az volt, hogy a vízesések az erdő legbelsejében találhatóak, és mindegyik legalább 1 de az egyik 5 kilométeres sétával érhető el csak. Ezt az útikönyv elfelejtette megemlíteni… 🙂 A séta ellen amúgy nem is lett volna semmi kifogásunk, viszont időben ez több órát vett volna igénybe, mi pedig "kötve" vagyunk az útitervhez, amibe ezt nem kalkuláltuk bele. Mivel láttunk már egy ilyen vízesést, úgy döntöttünk, hogy bár elautóztunk a helyszínre, mégsem nézzük meg őket. Egyébként is délután 3 óra körül járt már és még hátravolt a Great Ocean Road legnagyobb látványossága, a 12 Apostol! A vízesésekhez vezető utak viszont gyönyörűek voltak. Láttunk eukaliptusz erdőt és hatalmas fenyőerdőt is.
 
Szóval délután elértünk oda, amiről minden úti beszámoló csak szuperlatívuszokban beszél, és az egész Great Ocean Road legnagyobb vonzerejének számít, a 12 Apostolhoz.
 
Ha egy szóval kellene jellemeznek a látottakat, csak annyit mondanék: hihetetlen. 🙂 A 12 Apostol név tulajdonképpen 12 db, az óceánból kiemelkedő mészkőtömböket jelent, amelyek a meredek sziklapart mentén helyezkednek el. A megnevezés egyébként mára már nem pontos, mert a 12-ből csak 8 darab van, ugyanis időközben néhány kisebb sziklatömb összeomlott. De ez az aprócska szépséghiba mit sem ront az összképen! 🙂 Egyszerűen csodálatos az egész úgy ahogy van, és megint úgy jártunk, mint Sydney-ben az Operaházzal, hogy nem bírtunk elég képet csinálni róla.
 
A part vonal ezen a szakaszon olyan mint valami puzzle, legalábbis engem erre emlékeztetett. Olyanok a sziklafalak ugyanis, mint a puzzle darabkák szélei. A kisebb nagyobb kiszögellések belsejében pedig kisebb barlangok is találhatóak. Az óceán félelmetesen veri a partot, hatalmas hullámokkal koptatja a sziklákat és elképesztő morajlása van. Le lehet lépcsőzni a tengerpartra (Gibbson Steps), valamivel feljebb, mint ahol az Apostolok vannak, ahonnan káprázatos a panoráma. Maga a part szakasz finom homokos, és egész hosszan el lehet sétálni a sziklák mellett. 30 fokban minden bizonnyal meg is tettük volna, de délutánra már megint nagyon lehűlt a levegő és a hajunkat kitépte olyan erős szél fújt, úgyhogy beértük egy kis bámészkodással. Fényképezni is nagyon nehéz volt, mert szűrt fény volt és pára, amitől az összes kép fehéres lett és túl világos, ráadásul annyira fújt megint a szél, hogy alig bírtam megtartani a kamerát. 🙂
 
Az egész délután legizgalmasabb élménye viszont még csak ezután jött! A 12 Apostolt ugyanis helikopterről is meg lehet csodálni… és igen, mi felültünk egyre!!! És ez azért ekkora nagy szám nekünk, mert még soha életünkben nem ültünk ilyen járgányon!!! Ha őszinte akarok lenni, akkor tulajdonképpen ez egy lélekvesztő, legalábbis én annak tartom ezeket a kis négy személyes "göbziket". 🙂
Azt hiszem jó taktikát folytattunk Tomival, mert nem hagytunk magunknak időt, hogy beparázzunk. Talán még 5 percet sem gondolkodtunk rajta… egy életem egy halálom… fogtuk és felültünk egyre. Megkérdeztem a fickót a pénztárnál, hogy biztonságos-e. Azt mondta tutira, "no worries", a szavát adja, hogy épségben földet érünk, és irtózatosan fog tetszeni nekünk. Elhittük neki, és maximálisan igaza volt! 🙂
 
Aaahhh, iszonyatosan tetszett!!! Ez egy akkora élmény, hogy nincs is rá szó és szerintem soha nem fogjuk elfelejteni! A kis göbzi úgy lebeg, mint egy kis szúnyog a levegőben, és komolyan mondom, hogy stabilabbnak tűnt és éreztük, mint egy Boeing 747-est! Egyáltalán nem ráz, nem dobál, szóval semmi kellemetlen. Egyedül akkor nyitottam kicsit nagyobbra a szemecskéimet, amikor bedőlt a kanyarban a kis gép. Mert érzel minden mozgást közvetlenül, és együtt dőlsz a géppel Te is! 🙂 Fokozta az élményt, hogy egy ilyen helikopteren nem egy kb. 10 x 15 centis ablak van, mint a nagy gépeken, hanem körben üveg az egész, egészen le, szinte a lábadig. Szóval amikor bedöntötte a gépet a pilóta, akkor kicsit megmarkoltam az ülést és csak annyi jött ki a számon, hogy "Jézusom". 🙂 Kicsit félelmetes érzés volt így "rádőlni" az óceánra, semmi mást nem látva, mint a hullámokat alattad. Kaptunk fejhallgatót is, egyrészt, hogy ne süketüljünk meg a nagy zajtól, másrészt tudtunk így egymással kommunikálni is. Bár többnyire csak én beszéltem, mert Tominak tátva maradt a szája és 10 percig meg sem szólalt csak kamerázott és nézelődött. 🙂
 
A pilóta amúgy egy nagggyon jó fej fiatal srác volt, a helikopter mellett készült képeken látszik is. 🙂
 
Posted in Utazás | Leave a comment

Great Ocean Road túra – dec 22.

2007. december 22.
Végre, végre eljött a szombat, és elindultunk újabb kis túránkra, a Great Ocean Road-ra, azaz a nagy óceán túrára. Kibéreltünk egy autót Melbourne-ben, amivel elgurultunk egészen Adelaide-ig, ami kb. 1000-1200 km, ott leadtuk a kocsit és repülővel visszajöttünk Melbourne-be, december 30-a este.
 
Eljött tehát a szombat, és minden úgy indult, ahogy eddig mindig, tehát szakadt az eső és irtó hideg volt… 🙂 Ilyet még nem láttunk előtte Melbourne-ben, egész nap esett az eső már előző naptól kezdve, és az időjárás jelentés szerint ez vasárnap és talán még hétfőn is folytatódik. De utána állítólag banánérlelő meleg jön, úgyhogy optimistán tekintettünk kis túránk elébe.
 
A szombat tehát elég borúsan kezdődött, ráadásul kiderült a garázsban, induláskor, hogy a szivargyújtó nem működik a bérelt kocsiban, így nem tudjuk használni a GPS-t. Mivel ez elég hasznos dolog egy ilyen útnál, szépen visszagurultunk reggel a Hertz-hez és kicseréltettük az autót. Nem kis szerencsék volt, mert az autót egy kategóriával nagyobbra cserélték (valószínűleg nem volt szabad, ugyanolyan típusú), ráadásul vadonatújat kaptunk, mintegy 9 km volt az autóban… 🙂
 
Az első célállomás Geelong volt, ami Victoria állam második legnagyobb városa Melbourne után. Igazi vízparti városka, csinos kis kikötővel, homokos tengerparttal. Az időjárásnak köszönhetően meglehetősen kihalt volt a város, de hát viharos szélben és esőben kinek van kedve kóvályogni a tengerparton rajtunk kívül. 🙂 De azért tudtunk néhány képet csinálni, és sétálni egy jó nagyot a parton. A kb. 200 000 lelket számláló város talán legnagyobb nevezetessége a tengerparton és kikötőben, elszórva megtalálható, különböző figurákat ábrázoló fa bábuk. Nagyon viccesek, van belőlük legalább száz, és mindegyik valamilyen Geelong-hoz kapcsolódó történelmi, kulturális figurát ábrázol.
 
Nagyon klassz "strandot" alakítottak ki a vízparton, ami egy félkörívben a vízbe épült stéget jelent, amelyről lehet ugrálni a stég által körbezárt óceán vízbe. A strandhoz tartozik még egy kisebb medence, szökőkúttal a közepén, ami így a szélviharban mindenfelé fröcskölt, csak éppen nem a megszokott irányba. 🙂
 
Geelong után pár kilométerre belebotlottunk egy világítótoronyba Anglesea-ban (Split Point Lighthouse), ami gyönyörű volt, fantasztikus kilátással, viszont éppen amikor odaértünk, akkora szélvihar és eső keveredett, hogy muszáj volt visszarohannunk a kocsihoz. Így kb. 2 képet készítettünk, aztán mentünk is tovább. Félelmetesek ezek a szélviharok egyébként egy ilyen sziklacsücsökben. A tenger iszonyúan hangos, csapkodja a sziklákat a hullám, süvít a szél, sötétszürke felhők mindenhol és szakad az eső. Belegondoltam, hogy milyen irtózatos lehet ez kint a nyílt tengeren, hisz már a szárazföldön is berezeltem tőle.
 
A következő állomás Torquay, ahonnan hivatalosan indul a Great Ocean Road. Ennek kezdetét egy nagy fa kapu is jelzi az úton. Az utat egyébként az I. világháborúban elesett katonák és tengerészek emlékére építették, hossza 263 km. Torquay-ben igazából semmi extra látnivaló nincs, ez a hely elsősorban a szörfösök paradicsoma. A part tényleg gyönyörű volt, hatalmas hullámokat láttunk, de mivel az idő nem nagyon volt barátságos, inkább csak fényképezgettünk. A vicces az, hogy ez néhány helyit abszolút nem zavart. Simán fürödtek a tengerben. Persze nekik ez az ideális idő: szél, tomboló hullámok…
 
Elkezdett szakadni újra az eső, úgyhogy bemenekültünk egy bevásárló központba, ahol egy kis shoppingolással ütöttük el az időt, amíg ki nem sütött a nap. 🙂 Vicces volt egyébként az időjárás. Öt perc eső, öt perc napsütés… és ez így ment egész nap.
 
Torquay után következik Lorne, ami egy újabb tengerparti kis város, és persze szintén a szörfösök egyik kedvenc helye. Ezt persze minden, az elkövetkező napokban utunkba került városról el lehet mondani. 🙂
 
Mindenesetre Lorne is tetszett nekünk, és kb. 10 km-re tőle találtunk egy 30 méter magas vízesést (Erskine Falls), egy igazi őserdő közepén. Nagyon érdekes volt, előtte ilyet még nem láttunk. Maga a vízesés a Great Otway Nemzeti Park területén található, mintegy 10 km-re Lorne-tól.
 
Időközben este 7 óra lett, úgyhogy elindult Apollo Bay felé, ahol az első éjszakai szállásunk volt, pontosabban Skenes Creek-ben, ami kb. 6 kilométerre van Apollo Bay-től. A szállás végtelenül egyszerű, tipikus út menti motel, de ugyanolyan felszerelt volt, mint bármelyik hotel. Szóval kellemes meglepetés volt! Este még begurultunk Apollo Bay-be egy vacsorára, majd gondoltuk lemegyünk sétálni egyet a partra, de hát olyan hideg volt, hogy inkább visszamentünk a meleg szobánkba csucsukálni… 🙂
 
Posted in Utazás | Leave a comment

Sydney – harmadik nap

2007. november 5. hétfő
 
Éjszaka tomboló vihar volt, úgyhogy túl sok reményt nem fűztünk a mai nap időjárásához. Persze mire befejeztük a reggelit kisütött a nap és tök jó idő lett… 🙂
 
Utolsó napra maradt az Ausztrál Múzeum, ahol megnéztünk egy-két időszaki kiállítást többek között az aboriginálok életéről, művészetéről, és Afrikáról egy fotókiállítást. Az állandó kiállítások keretében pedig megnéztük Ausztrália állatvilágát és ásványait. Nem semmi, hogy az Ausztráliában fellelhető állatvilág mintegy 80 %-a kizárólag itt őshonos…
 
A múzeum után felmentünk Sydney egyik régi külvárosába, Potts Point-ba, ahol tátott szájjal sétáltam, mert egyik ház szebb volt mint a másik. Csupa Gyögy és Viktória korabeli teraszos és előkertes házikó. Állítólag volt egy 1831-es rendelet, amely szerint ezen a környéken nem lehetett csak olyan házat építeni, ami legalább 1000 fontba került. Nagy a valószínűsége tehát, hogy a tehetősebb réteg lakott annak idején is és most is ezen a környéken…:)
 
Sajnos az eredeti cél, amiért ide jöttünk, az Elizabeth Bay House zárva volt, úgyhogy csak az öblöt és a házat körülvevő gyönyörűen rendben tartott kertet néztük meg. A környék meglehetősen dimbes-dombos volt, kicsit budai hegyoldal feeling-ünk volt… 🙂
 
Visszafelé gyalog mentünk és lesétáltunk a Royal Botanic Garden-be, ami egy hatalmas területen elhelyezkedő botanikus kert és park, és ahonnan pazar kilátás nyílik a kikötőre. Útközben láttunk egy-két éppen a kikötőben veszteglő hadihajót, amelynek az oldalán viccesen mutatott a kenguru… 🙂 Elmentünk Woolloomooloo Finger rakpart mellet is, ami régen kiszállóhely volt az utazók számára, most pedig luxusvillák és lakások sorakoznak itt, a házak előtt horgonyzó szintén luxus jachtokkal.
 
több mint 50 éve működő mozgó büféje, és ahol a tulaj kedvenc szokása, hogy az ott étkező hírességek fotójával díszíti a büfé falát. Hát jártak erre szép számmal ismert emberek, csináltam egy képet is az egyikről (Kevin Costner).
 
A parkban sétáltunk egy óriásit majd délután bementünk még az Akváriumba egy kis "mélytengeri búvárkodásra". A jegyben benne volt egy belépő az ausztrál vadon állatvilágát felvonultató állatkertbe is. Megint láttunk kengurut, meg koalát, ami előtt megint elméláztunk vagy egy félórát. 🙂 A bogarak valami irtózatosan gusztustalanok voltak, nem szeretnék egyikkel sem személyes kontaktusba kerülni itt tartózkodásunk során!
 
És láttuk azt az állatot, ami kizárólag itt Ausztráliában él, a kacsacsőrű emlőst! Borcsi! Hidd el, hogy mindent megpróbáltunk, hogy készíthessünk neked egy tisztességes fotót róla, de kb. fél óra után és merevre gémberedett karokkal feladtuk. Ez az állat egy örökmözgó. Egyszerűen képtelenség volt róla tisztességes képet készíteni, amelyen legalább látszik is, hogy mi az. Ráadásul mindenki őt akarta fényképezni, úgyhogy néhol még a testi épségünket is kockáztattuk… 🙂 De azért csatoltunk képet – már ami sikerült belőle – remélem tetszeni fog!!! 🙂
 
Mire végeztünk már egészen besötétedett, úgyhogy egy kis vásárolgatás meg egy gyors vacsi után beugrottunk még egy helyre, ahol korábban láttuk, hogy salsa oktatás lesz, utána pedig buli. Hát persze, hogy megnéztük miként csinálják ezt Sydney-ben… 🙂
 
Sajnos most is csalódtunk picit, mert ez is minden volt csak nem éppen autentikus kubai salsa. Valami egyveleg, amiben minden volt. Megvártuk a bulit, mert úgy gondoltuk, hogy majd a helyi "nagyágyúk" akkor bújnak elő. Hát a katarzis megint elmaradt, úgyhogy éjfél felé hazasétáltunk inkább, mert másnap 5-kor kelnünk kellett. 🙂
 
A visszaút ugyanolyan sima volt, mint odafelé, bár picit késtünk. Reggel 10 körül értünk vissza Melbourne-be, ahol már javában készült mindenki a nagy Melbourne Cup-ra, azaz a lovas derby döntőjére. Tele volt a város kalapos hölgyekkel és öltönyös férfiakkal. A versenypálya Flemington-ban van, ami nincs túl messze a központtól. Nagy társasági esemény ez itt és állítólag hatalmas pénzek mennek el fogadásokra.
 
A véletlen úgy hozta, hogy akaratunk ellenére is fogadtunk a lovakra, ugyanis egy otthonról ismert idősebb magyar néni hívott meg minket egy kis kerti összeröffenésre. A néni a helyi idős magyarok egyik vezéregyénisége, úgyhogy délutánra egy kb. 40 főből álló nyugdíjas klub kellős közepén találtuk magunkat. Szólt a magyar nóta, folyt a bor meg a pálinka és fogytak a rántott húsok… 🙂 Az öreglányok minden évben összejönnek ezen a napon, esznek isznak egy jó nagyot és 10 dolláros tétben fogadnak a lovakra. Így nem volt mese, nekünk is kellet húzni egy lovat. Délután 3-kor volt a nagy futam, amit a tv-ben néztünk így meg. A lovunk egész jól indított, még második helyen is állt egy szempillantás erejéig :), aztán hátulról a semmiből előjött valami kis új-zélandi 4 éves nyeretlen, aki aztán otthagyta az egész mezőnyt és megnyerte a futamot. A futam után ettünk még egy kis házi dobos tortát, aztán hazaindultunk, köszönhetően a házigazda fiának, aki hozott és vitt minket kocsival. 🙂
 
Összességében nagyon tetszett nekünk Sydney, erősen tervezzük, hogy majd még egyszer visszamegyünk… 🙂
 
Posted in Utazás | Leave a comment

Sydney – második nap

2007. november 4. vasárnap
 
Gyönyörű időre ébredtünk, ezerrel sütött a nap vasárnap, úgyhogy vágtattunk vissza a kikötőbe, és az Operaházhoz, amit már előző este körbejártunk. Mindenképpen vissza akartunk menni, mert egyrészt tegnap borús idő volt, másrészt későn értünk oda és lemaradtunk a túrákról, ami keretében belülről is megtekinthető az Operaház.
 
Amikor először megláttuk messziről az Operaházat, nem volt akkora katarzis, mint azt vártuk. Borult volt az idő, és egyáltalán nem olyannak tűnt az épület, mint a képeken, amiket már korábban láttunk róla. Hangsúlyoznám, hogy elsőre! Mert ahogy odasétáltunk, és elkezdtük körbejárni, fokozatosan egyre szebb lett. 🙂 Most már értjük, hogy miért mondják, hogy nincs ehhez hasonló épület az egész világon.
 
Egyszerűen nem tudsz betelni vele. Bárhonnan is nézed, gyönyörű. Hatalmas, minden szemszögből más és más, és elképesztő ívei vannak! Napsütésben vakítóan csillognak a kupolák, a speciális csempeburkolatnak köszönhetően, amelyből több mint 1 milliót használtak fel.
A kilátás pazar, a kikötőre, a Harbour hídra, a vízre, és a környező házakra. Csináltunk is legalább 200 képet róla: előlről, hátulról, alulról, jobbról, balról, színesben, fekete-fehérben, sepia-ban és még sorolhatnám… 🙂
Feltettünk egy jó párat ide a blogra is, de ez még így is töredéke annak a mennyiségnek, amit fotóztunk. Fényképen persze nem olyan, mint az életben, nem adja vissza azt az élményt, úgyhogy előre is elnézést mindenkitől a rengeteg képért, ha esetleg unalmas lenne… 🙂
 
Szóval már zsibbadt a nyakunk, annyit bámultuk az épületet, úgyhogy befizettünk egy kis túrára az épület belsejében. Sajnos a fényképezés szigorúan tilos volt odabent, kizárólag a bejáratot és a fogadócsarnokokat fényképezhettük, úgyhogy a kimaradt koncert termekről és az opera színpadról feltettünk egy-két képet, amely megtalálható az Operaház honlapján. (http://www.sydneyoperahouse.com/homepage.aspx)
 
Az épületet Operaháznak hívják, holott színházak, stúdió színpadok és koncerttermek egész komplexuma található benne. Bár nem hiteles a forrás, de az Operaház tervezője, Jorn Utzon fejében narancshámozás közben született meg az íves tetőszerkezet terve. Az építkezés meglehetősen elhúzódott és végül 14 évig tartott. Az előre nem látható problémák és nehézségek pedig annyira megdobták az építkezés költségeit, hogy külön alapítványra és lottójátékra volt szükség ahhoz, hogy fedezni tudják a több mint 102 milliós költségeket.
 
Idén az Operaházat a Világörökség részévé nyilvánították, ami azért nagy szám, mert az épület alig több, mint 30 éves… 🙂
Két terembe mehettünk be, az egyik az opera színpad, amelyben 1500 néző fér el, és olyan tökéletes az akusztikája, hogy nincs szükség kihangosításra. Ehhez egyrészt hozzájárul a burkolat, amit használtak a falakon illetve a padlón, továbbá speciális hangvisszaverő anyagból készültek a székek is és azok huzatja is. Speciális a színpad is, mintegy 5 szint mélyen tudják elsüllyeszteni a különböző díszleteket a mögötte található lift segítségével. Azt hittem, hogy a világ minden tájáról jönnek ide előadóművészek, és többnyire nemzetközi a repertoár. Kiderült azonban, hogy az egész évben működő Operaház elsősorban a helyi, ausztrál operának, szimfonikus zenekarnak és balettnak ad otthont és az előadások túlnyomó többségét ők adják elő. Vannak persze vendégelőadók, ilyenkor a jegyárak is az egekbe kúsznak. Amíg szegény Pavarotti élt, vagy amikor a három tenor itt lépett fel, a jegyek akár meghaladták az 1000 ausztrál dollárt is (több, mint 150 000 Ft). Egy átlagos opera vagy színházi előadás azonban már megnézhető 100-200 dollárért, de akadnak még ettől olcsóbb jegyek is. 
 
A koncertterem programja sokkal változatosabb, mint az opera színpadé. Itt a hip-hop koncerttől kezdve, gyerekműsorokon át minden megy. Itt rendezik majd meg az ausztrál "Megasztár" (Australian Idol) döntőjét is idén. Ezen kívül vannak még szabadtéri koncertek is, amikor a nép kiül a lépcsőkre és hatalmas vetítővásznon nézik az előadást vagy koncertet.
 
A kupolákra és a borításra visszatérve, még annyit, hogy a speciális csempéket azért is használták a burkolat elkészítésére, mert ezek ún. lótusz effektussal rendelkeznek, azaz víztaszítóak, és öntisztítóak. Elég nehéz lenne ugyanis lemosni a kupolákat… 🙂
 
Előző nap, szombaton egymást érték a különböző esküvők az Operaház körül. Gondolom nem lehet olcsó kibérelni egy helységet az épületben vagy csak akár a környékén is, de tény, hogy dömping volt. Még másnap vasárnap is láttunk egy-két menyasszonyt. 🙂
 
Mivel iszonyatos meleg volt vasárnap, elmentünk egy kicsit hajókázni is. Az Operaháztól indulva jobbra és balra is elhajókáztunk a part mentén. Hát mesés a kilátás a vízről… 🙂 A valamivel távolabbi helyekre induló kompok egyébként nem cammognak, úgy nyomta neki a sofőr, hogy alig bírtunk kapaszkodni… 🙂
 
Hajókázás után felültünk egy buszra és legurultunk Bondi Beachre, ami Sydney legnépszerűbb strandja. Egy hangyányit melegünk volt a farmerban, meg zárt cipőben, de hát azt mondták hideg lesz, mi meg nem vittünk se rövid nadrágot, se fürdőruhát… 🙂 Pedig a strand tele volt, és mindenki halál barna volt. Úgy tűnik, hogy nem mindenkit zavar az ózon lyuk meg a káros UV sugárzás. Iszonyú erős a nap, ezt már én is tapasztaltam. 30-as napkrémmel kentem be magam a múltkorában és kifeküdtem egy órácskára a tengerpartra. Hát nem égtem le, de azért bepirultam. És még csak tavasz van! Otthon ennyi napozás ilyen krém mellett egyenlő a nullával. Szóval vigyázni kell, óvatosak leszünk és be fogunk szerezni egy durvább naptejet, mert hosszabb kint tartózkodás esetén arra szükség lesz.
 
Bondi Beach-ről vissza buszoztunk a kikötőbe és újra felültünk egy hajóra, hogy az esti fényeket is megnézzük a kikötőben. Sajnos a fényképek nem sikerültek túl jól, mert túlságosan mozgott hozzá a hajó, ráadásul ahogy haladtunk minden "be is mozdult", és hát a mi gépeink nem profi gépek, hogy ezeket meg tudjuk szuper minőségben örökíteni. 🙂
 
Estére maradt még egy olasz vendéglő, meg egy kis borozás… 🙂
 
 
Posted in Utazás | Leave a comment