Uluru – Ayers Rock

2008. március 21-24.
 
Ayers Rock így elsőre nem biztos, hogy mond bárkinek is valamit. Esetleg az, hogy Uluru vagy Kata Tjuta…? Az utóbbi kettő nekünk sem mondott semmit mielőtt ide jöttünk. Ezek ugyanis aboriginal nevek, amit mi is először az útikönyvben láttunk, mivel rögtön a borítón az Uluru látható. 🙂 Hogy mi is ez pontosan, arról majd egy kicsit később bővebben, egyelőre maradok az előzményeknél…
 
Szóval ez volt az a kirándulás, amire már szinte azóta vártunk, amióta ausztrál földre tettük a lábunkat. Az a klasszikus ausztrál "image", amit láttunk magunk előtt, filmekből összeszedett emlékképek… vörös homok, kopár sivatag, vakító napsütés és hihetetlen kék égbolt… Ez Ausztrália közepe, a szinte lakatlan nagy puszta, amit a helyiek "outback"-nek hívnak, ami kb. megfelel az "isten háta mögötti táj" vagy "elhagyatott vidék" kifejezéseknek. Amikor ideutaztunk, akkor átrepültünk felette (beletelt pár órába!), tényleg semmi nincs itt, csak vörös homok, sziklák, aztán megint vörös homok, sziklák… 🙂
 
Na tehát, ezt már nagyon látni akartuk, és eredetileg tavaly novemberre terveztük ezt az utat, de a nagy nyári hőségre való tekintettel inkább áttettük idén márciusra, bízva egy kis enyhe tavaszi időjárásban.
 
Az Uluru-t (Ayers Rock) illetve a Kata Tjuta-t (The Olgas) két közeli "bázisról" lehet megközelíteni, az egyik Alice Springs, ami tulajdonképpen az Outback fővárosa, kb. 24 000 lakossal, és Ayers Rock, ahol kiépítettek egy kis üdülőfalut, 4-5 szállodával (sátorostól az 5 csillagosig), éttermekkel. Mivel Alice Springs kb. 500 km-re található az Uluru-tól, úgy gondoltuk jobban járunk, ha közvetlenül Ayers Rock-ba megyünk, ahonnan mindössze néhány kilométerre vannak a monolitok.
 
Az outback-hez kizárólag a helyi, állami légitársaság, a Quantas szállít utasokat, úgyhogy sok variáció nem volt, hogy mivel utazzunk. Az országon belüli, helyi járatok teljesen jók, eddig még semmilyen gondunk nem volt.
 
Pénteken reggel indultunk, kiérve a reptérre meglepő volt, hogy iszonyatosan sok ember tobzódik a pultoknál. Nagy nehezen megtaláltuk a mi sorunkat is, ami keresztbe-kasul kanyarogva, valahol a becsekkoló pultok mögött, a boltok előtt-között ért véget. A bőröndjeinket nem is a megszokott futószalagon vitték el, hanem csak berakták maguk és a pultok mögé és ott "gyűjtögették" őket…
 
Hát később kiderült, hogy valami nagyon nagy gáz volt a reptéren aznap, összeomlott a rendszerük vagy valami hasonló, aminek az lett az eredménye, hogy mi ugyan megérkeztünk Ayers Rock-ba, a csomagunk viszont nem… Utaztunk már egy párszor, többszöri átszállással is, de még soha egyszer nem kavarták el a csomagjainkat. Hát most sikerült, mint utólag láttuk a bőrőndre ragasztott címkéken, a mi kis csomagunk Sydney-be repült, és csak onnan Ayers Rock-ba… 🙂
 
Alapvetően amúgy nem lett volna ez nagy gond, csak azért volt kellemetlen, mert másnap már túrázó programunk volt, ahova kellett volna a megfelelő cipő. Így én le is maradtam az egyik túráról, mert az én kis papucs cipőm nem alkalmas sziklamászásra. Másnap délben kaptuk meg a csomagunkat, egy nap késéssel, a Quantas pedig komoly 60 dolláros kártérítéssel "engesztelt" ki minket, meg egy fogkefével és egy Quantas logo-s polóval… 🙂
 
Kb. dél felé érkeztünk meg Ayers Rock-ba, a szállásunk 10 perc buszozásra volt a reptértől. A reptér egyébként nagyon vicces volt, iszonyú kicsi, az érkezési és az indulási oldal is kb. akkora, mint egy nagyobbacska iskolai aula. 🙂
 
A szállás teljesen elfogadható volt, közvetlenül a hotel mellett volt a "shopping mall", azaz bevásárló központ, ami egy szökőkút köré épített kis bolt sor volt, kb. 5 üzlettel és két-három étteremmel. Az árak természetesen irreálisan magasak voltak, amivel mondjuk még tisztában is voltunk, hiszen mégis csak a sivatag kellős közepén van Ayers Rock, ide mindent repülővel kell szállítani, nyílván nem a meg szokott árakkal kell számolni. A gondunk csak az volt, hogy azért a többszörös árért néha úgy éreztük, hogy nem kapunk megfelelő minőséget. Természetesen az itteni éttermek nem tudnak akkora választékkal szolgálni, mint egy belvárosi étterem, de sajnos ami a kínálatukon volt, nem igazán ütötték meg az "elégséges" színvonalat sem néha.
 
Eddigi szokásunktól eltérően itt kizárólag szervezett, buszos túrákra fizettünk be, amit utólag látva már picit bánunk, mert igazából semmivel sem kaptunk többet, mintha autóval megyünk egyedül… de majd legközelebb, ha újra erre járunk, már okosabbak leszünk. Eltévedni amúgy sem nagyon lehet, hiszen összesen van három út… 🙂
 
Az első túránk a Kata Tutja-hoz vagy más néven az Olgákhoz (Mount Olga vagy The Olgas) indult délután, ahol a naplementét néztük meg.
Ausztráliának ezt a sivatagos északi területét William Gosse térképész fedezte fel 1873-ban. Az Uluru és az Olgák szinte a kontinens kellős közepén találhatóak, két hatalmas monolit képződmény, melyek közül az Olgák a nagyobb, 546 méteres magasságával. A Kata Tutja jelentése "sok fej" (many heads), utalva az egymás mellett elhelyezkedő, mintegy 30 különböző nagyságú monolit képződményekre. Az Olgáktól kb. 25 km-re fekszik az Uluru, amely Ausztrália egyik legfontosabb nemzeti szimbóluma lett, amely az ország távoli múltját idézi, amikor a földrészen még csak őslakosok (aboriginalok) laktak. Az Uluru 348 méter magas, egy masszív sziklatömb, amelyet körülbelül 9 és fél kilométeres sétával körbe lehet járni. Az őslakosok (az Anangu-k) szent helyként tisztelik a monolitokat, minden dombnak, mélyedésnek jelentése van számukra. A sziklák a mitológia szerint kővé meredt kenguruk és gyíkok.
 
Az Uluru-t egy fajta vörös homokkő, az arkóza alkotja, mely érdekes színhatásokat eredményez, különösen naplementekor, ugyanis színe a napsugár beesési szögétől függően változik. Maga a monolit természetes vízgyűjtő is, a szikla körül 11 esővíz gyűjtő gödör található, amely biztosítja az állatok és ott élő emberek vízszükségletét. Sajnos eső csak akkor esett, amikor már utaztunk haza, úgyhogy a nagy vízesésekről lemaradtunk, amik ilyen komolyabb esőzésekkor zúdulnak le a sziklák oldalán. 
 
Érdekes látvány egyébként, ahogy a puszta kellős közepén kiemelkednek szó szerint a semmiből ezek a sziklák. Elég tiszta volt az idő amikor repültünk, úgyhogy fentről nézve ez még érdekesebb, és jobban látni, hogy mennyire kietlen a táj, és szinte az egyetlen rendkívüli, szinte már "oda nem illő" dolog a két monolit.
 
Az ausztrál kormány 1958-ban alakította ki itt egy nemzeti parkot (126 132 hektár területű), amelyet 1977-ben átneveztek Uluru Nemzeti Parknak. Az őslakosok több éves próbálkozásának eredményeképpen 1985-ben a nemzeti park az őslakosok tulajdonába került hivatalosan, a park feletti felügyelet azonban továbbra is a kormány hatásköre, mivel az őslakosok 99 évre bérbe adták a kormánynak. Ennek következtében kialakult egy kompromisszumos megoldás a két fél között, az őslakosok engedélyezik, hogy a szent helyként tisztelt sziklákat a turisták látogathassák, cserébe a turizmusból befolyt bevétel az őslakosoké. Az Uluru egyébként olyan az őslakosoknak, mint más népeknek a templomok. Ezért nem örülnek neki, ha a turisták felmásznak az Uluru tetejére, hiszen az nekik olyan, mintha a turisták a mi templomainkat másznák meg. Egyébként a mászás cseppet sem veszélytelen. Egy fehérrel felfestett csík mutatja az utat, mely mentén egy sima, cölöpökre rögzített lánc "segít" a mászásban. A kilátás minden bizonnyal pazar fentről, de iszonyatosan meredek az út felfelé, ráadásul a kő tükör sima, és hát azt sem kell elfelejteni, hogy onnan le is kell jönni, ugyanazon az úton, ahol felmentél. Az őslakosok viszont lépten-nyomon felhívják a figyelmét a turistáknak, hogy ne másszanak, mert ez az ő több ezer éves kultúrájuk egyik legfontosabb élő szimbóluma, szent hely, ahol történelmük és életük legfontosabb emlékeit őrzik. Továbbá veszélyes is, és minden, a sziklamászás közben meghalt turistát a saját halottjuknak tekintik.
 
Aboroginal embereket egyébként nem látni a szikláknál, csak egy szépen kialakított és az életüket, kultúrájukat bemutató kiállítás segítségével lehet "megismerni" őket. Fényképezni sem szabad az aboriginal-okat, legalábbis nem szeretik, mert úgy hiszik, hogy a fényképpel "elraboljuk" a lelküket. Érdekes kultúra, érdekes emberek…
 
A naplemente amúgy nagyon szép volt, bár kissé felhős volt az ég, így nem volt akkora "színjátszás", mint tiszta időben, de azért tetszett! A fényképezőgép sajnos alkalmatlan az ilyen képek megörökítésére, ehhez már igazi profi gép kellene, úgyhogy a látvány a fejünkben lett megörökítve…:) A készített képek minősége ugyanis sajnos nem igazán lett jó.
 
A naplemente alatt felszolgáltak egy kis pezsgőt meg rágcsálnivalót, miután pedig lement a nap, elvittek minket egy távolabbi helyre, ahol egy kis Aussie barbeque vacsorát szolgáltak fel nekünk. Na itt aztán tényleg a semmi közepén éreztük magunkat. A korom sötét éjszakában néhány lámpa illetve az asztalokon elhelyezett gyertyák biztosítottak némi világosságot, de körben csak a nagy sötét éjszaka… és síri csend. Az asztali gyertya fényére olyan bogarak repültek az asztalra, amiket most láttam életemben először… Hát nem voltak valami gusztusosak. Időnként azért átvillant a fejemen, hogy esetleg ott rejtőzik egy nagyobb testű pók az asztal alatt a sarokban…és lehet, hogy már háromszor átmászott a cipőmön, csak én észre sem vettem… és lehet, hogy egy fél centire mászott el a csupasz bokám mellett… Áááááá…. még így utólag is rossz belegondolni…:)
 
A vacsi közben két jópofa ausztrál nővel ültünk egy asztalnál, ők megnyugtattak, hogy életükben összesen ha 3x láttak kígyót, igaz pókot azt már jóval többször, de azért nincs miért aggódnunk. 🙂
 
Másnap reggel korán pattantunk, mert ezúttal az Uluru-hoz mentünk napfelkeltét nézni. Ki vannak egyébként táblázva az út mentén, hogy hol vannak a naplemente-napfelkelte "néző" pontok, azaz a legideálisabb helyszínek, ahonnan végig élvezhető a show. A napfelkelte néző pont az autóút mentén volt, úgyhogy a busz leparkolt az út szélén, gyorsan kirakták a meleg kávét, teát, süteményt, kaptunk kis horgász székeket, és szép sorban kiültünk az út másik oldalára, szemben az Uluru-val, és a koromsötétben vártuk a napfelkeltét. Nem gondoltam volna, hogy mi voltunk az elsők, de kb. 15 percen belül, mire körülnéztünk, már legalább 4-5 busz parkolt a miénk mellett, és mint a hangyák, szóródtak szét a turisták. Mindenki a kis székével, kávéval felszerelkezve, sorba, mint a verebek ültek le az út mentén. A napfelkelte ugyanolyan szép volt, mint a naplemente, lefényképezni viszont nem sikerült, úgyhogy ez az élmény is a mi kis fejecskénkben tárolódott csak. Egy-két képet azért feltettünk, de hát közelébe sincs a valós látványnak. Valóban percenként változtatja a színét, egészen sötét lilából meg át fokozatosan narancs vörös színűbe a szikla. Elképesztő látvány…:) A napfelkelte után tettünk egy rövidebb sétát az Uluru lábánál (Malu Walk – Malu túra), amely során láttunk néhány barlang rajzot, az őslakosok néhány szent helyét illetve egy természetes vízgyűjtőt. Kora délutánra értünk haza, a délután hátralevő részét a medence parton töltöttük.
 
Harmadik nap mentünk megnézni a Kings Canyon-t, ami megint csak korai kelést jelentett. 🙂
A Canyon-on két túrát lehetett végigjárni, egy rövidebb, mindössze egy-két kilométeres túrát a Canyon lábánál, illetve egy kb. 6 kilométeres, mászással egybekötött túra. Mi ezt az utóbbit választottuk, bár a túravezetők mindent elkövettek, hogy tájékoztassanak minket arról, hogy mennyire veszélyes is lehet egy ilyen túra. Szinte már úgy éreztük, hogy le akarnak beszélni minket róla, de hát hatástalan volt, mert a busz fele legalább ezt a túrát választotta. Elmondták, plusz külön filmet vetítettek nekünk a buszon arról, hogy ez a túra milyen kemény, pláne 30 fok felett, és hogy nagy a veszélye a kiszáradásnak, hőgutának és minden egyéb ilyen jellegű problémának. Aláírattak velünk egy külön papírt, hogy saját felelősségünk tudatában vállaljuk az utat… 🙂 Plusz kötelező volt kulacsot cipelni mindenkinek, mert minimum 2 liter víz szükséges egy ilyen túrán. A naptej alapból szükséges, kb. 1 centi vastagon, illetve olyan ruházat, amely lehetőleg takar mindent. Szerencsénkre nem volt tűző nap, mert elég felhős volt az égbolt, úgyhogy a leégéstől nem kellett tartanunk. 🙂
Őszintén szólva az egész túra nyomokban sem volt olyan veszélyes, mint ahogy azt előrevetítették nekünk. Az eleje volt egyedül picit húzósabb, amikor is kb. 450 lépcsőn kellett felmászni a domb tetejére, de hát nem hajtott minket a tatár, bőven volt lehetőség megállni annyiszor, ahányszor csak szüksége volt rá valakinek. Szóval összességében kicsit túlreagálták a szervezők a dolgot, de hát nyílván nekik ez a dolguk, hiszen első a biztonság. Ráadásul a korosztály mindig nagyon vegyes, és sokan soha életükben nem túráztak korábban.
 
Maga az út a Kings Canyon-hoz pár órába beletelt, de a napfelkelte nagyon szép volt, és legnagyobb meglepetésünkre még tevéket is láttunk útközben. Kiderült ugyanis, hogy Ausztrália északi térségében mintegy 1 millió teve "rohangál", ami egyben a térség egyik fontos export cikke is… 🙂
 
Maga a hegymászás, a túra körülbelül 3 órás volt, utána egy közeli helységbe gurultunk át, ahol ebédeltünk egy jót, aztán délutánra már vissza is értünk a szállásra. Útközben elhaladtunk a térség harmadik nagy monolitja mellett, a Mount Conner mellett, ami olyan mértani formával rendelkezik, mintha csak rajzolva lenne, továbbá egy kis település, Curtin Springs mellet, ami eredetileg Stalin Springs-nek (Sztálin) akartak elnevezni a világháború után, de aztán néhány helyi vezető észbe kapott és inkább az akkori miniszterelnökről nevezték el a helyet. Viccesen nézett ki egyébként a vörös puszta közepén elhelyezett benzinkút, illetve nyilvános WC, amin a régi, hagyományos, mára már természetesen nem használt, fiú-lány elnevezések voltak. Nem tudom jobban hasonlítani máshoz, mint nálunk a Jancsi és Juliska. 🙂
 
Az összes túrázás egyébként élvezhetetlen lett volna, ha nem szerzünk be már az első nap egy légyhálót. Iszonyú sok légy van, és szó szerint nem tudod elhessegetni őket. Belemászik a szemedbe, szádba…nagyon durva. Az egyik képünkön látszik is… Tomi arcán csupán 3 légy mászkál, miközben fényképeztük magunkat…
A háló persze nem a legszexisebb ruhadarab, de akkora megkönnyebbülés amikor felveszed és nem kell két kézzel kapálózni egyfolytában… 🙂
 
Délután még elsétáltunk egy közeli kilátó helyre, ahonnan rá lehetett látni az Ulurura, és végignézni a naplementét.
Másnap reggel arra ébredtünk, hogy szakad az eső. Mivel hazautaztunk így már annyira nem izgattuk magunkat, de azért én még szívesen megnéztem volna, ahogy a sziklák oldalán folyik le az eső… 🙂
Advertisements
This entry was posted in Utazás. Bookmark the permalink.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s