Hello world!

Welcome to WordPress.com. This is your first post. Edit or delete it and start blogging!

Advertisements
Posted in Uncategorized | 1 Comment

Uluru – Ayers Rock

2008. március 21-24.
 
Ayers Rock így elsőre nem biztos, hogy mond bárkinek is valamit. Esetleg az, hogy Uluru vagy Kata Tjuta…? Az utóbbi kettő nekünk sem mondott semmit mielőtt ide jöttünk. Ezek ugyanis aboriginal nevek, amit mi is először az útikönyvben láttunk, mivel rögtön a borítón az Uluru látható. 🙂 Hogy mi is ez pontosan, arról majd egy kicsit később bővebben, egyelőre maradok az előzményeknél…
 
Szóval ez volt az a kirándulás, amire már szinte azóta vártunk, amióta ausztrál földre tettük a lábunkat. Az a klasszikus ausztrál "image", amit láttunk magunk előtt, filmekből összeszedett emlékképek… vörös homok, kopár sivatag, vakító napsütés és hihetetlen kék égbolt… Ez Ausztrália közepe, a szinte lakatlan nagy puszta, amit a helyiek "outback"-nek hívnak, ami kb. megfelel az "isten háta mögötti táj" vagy "elhagyatott vidék" kifejezéseknek. Amikor ideutaztunk, akkor átrepültünk felette (beletelt pár órába!), tényleg semmi nincs itt, csak vörös homok, sziklák, aztán megint vörös homok, sziklák… 🙂
 
Na tehát, ezt már nagyon látni akartuk, és eredetileg tavaly novemberre terveztük ezt az utat, de a nagy nyári hőségre való tekintettel inkább áttettük idén márciusra, bízva egy kis enyhe tavaszi időjárásban.
 
Az Uluru-t (Ayers Rock) illetve a Kata Tjuta-t (The Olgas) két közeli "bázisról" lehet megközelíteni, az egyik Alice Springs, ami tulajdonképpen az Outback fővárosa, kb. 24 000 lakossal, és Ayers Rock, ahol kiépítettek egy kis üdülőfalut, 4-5 szállodával (sátorostól az 5 csillagosig), éttermekkel. Mivel Alice Springs kb. 500 km-re található az Uluru-tól, úgy gondoltuk jobban járunk, ha közvetlenül Ayers Rock-ba megyünk, ahonnan mindössze néhány kilométerre vannak a monolitok.
 
Az outback-hez kizárólag a helyi, állami légitársaság, a Quantas szállít utasokat, úgyhogy sok variáció nem volt, hogy mivel utazzunk. Az országon belüli, helyi járatok teljesen jók, eddig még semmilyen gondunk nem volt.
 
Pénteken reggel indultunk, kiérve a reptérre meglepő volt, hogy iszonyatosan sok ember tobzódik a pultoknál. Nagy nehezen megtaláltuk a mi sorunkat is, ami keresztbe-kasul kanyarogva, valahol a becsekkoló pultok mögött, a boltok előtt-között ért véget. A bőröndjeinket nem is a megszokott futószalagon vitték el, hanem csak berakták maguk és a pultok mögé és ott "gyűjtögették" őket…
 
Hát később kiderült, hogy valami nagyon nagy gáz volt a reptéren aznap, összeomlott a rendszerük vagy valami hasonló, aminek az lett az eredménye, hogy mi ugyan megérkeztünk Ayers Rock-ba, a csomagunk viszont nem… Utaztunk már egy párszor, többszöri átszállással is, de még soha egyszer nem kavarták el a csomagjainkat. Hát most sikerült, mint utólag láttuk a bőrőndre ragasztott címkéken, a mi kis csomagunk Sydney-be repült, és csak onnan Ayers Rock-ba… 🙂
 
Alapvetően amúgy nem lett volna ez nagy gond, csak azért volt kellemetlen, mert másnap már túrázó programunk volt, ahova kellett volna a megfelelő cipő. Így én le is maradtam az egyik túráról, mert az én kis papucs cipőm nem alkalmas sziklamászásra. Másnap délben kaptuk meg a csomagunkat, egy nap késéssel, a Quantas pedig komoly 60 dolláros kártérítéssel "engesztelt" ki minket, meg egy fogkefével és egy Quantas logo-s polóval… 🙂
 
Kb. dél felé érkeztünk meg Ayers Rock-ba, a szállásunk 10 perc buszozásra volt a reptértől. A reptér egyébként nagyon vicces volt, iszonyú kicsi, az érkezési és az indulási oldal is kb. akkora, mint egy nagyobbacska iskolai aula. 🙂
 
A szállás teljesen elfogadható volt, közvetlenül a hotel mellett volt a "shopping mall", azaz bevásárló központ, ami egy szökőkút köré épített kis bolt sor volt, kb. 5 üzlettel és két-három étteremmel. Az árak természetesen irreálisan magasak voltak, amivel mondjuk még tisztában is voltunk, hiszen mégis csak a sivatag kellős közepén van Ayers Rock, ide mindent repülővel kell szállítani, nyílván nem a meg szokott árakkal kell számolni. A gondunk csak az volt, hogy azért a többszörös árért néha úgy éreztük, hogy nem kapunk megfelelő minőséget. Természetesen az itteni éttermek nem tudnak akkora választékkal szolgálni, mint egy belvárosi étterem, de sajnos ami a kínálatukon volt, nem igazán ütötték meg az "elégséges" színvonalat sem néha.
 
Eddigi szokásunktól eltérően itt kizárólag szervezett, buszos túrákra fizettünk be, amit utólag látva már picit bánunk, mert igazából semmivel sem kaptunk többet, mintha autóval megyünk egyedül… de majd legközelebb, ha újra erre járunk, már okosabbak leszünk. Eltévedni amúgy sem nagyon lehet, hiszen összesen van három út… 🙂
 
Az első túránk a Kata Tutja-hoz vagy más néven az Olgákhoz (Mount Olga vagy The Olgas) indult délután, ahol a naplementét néztük meg.
Ausztráliának ezt a sivatagos északi területét William Gosse térképész fedezte fel 1873-ban. Az Uluru és az Olgák szinte a kontinens kellős közepén találhatóak, két hatalmas monolit képződmény, melyek közül az Olgák a nagyobb, 546 méteres magasságával. A Kata Tutja jelentése "sok fej" (many heads), utalva az egymás mellett elhelyezkedő, mintegy 30 különböző nagyságú monolit képződményekre. Az Olgáktól kb. 25 km-re fekszik az Uluru, amely Ausztrália egyik legfontosabb nemzeti szimbóluma lett, amely az ország távoli múltját idézi, amikor a földrészen még csak őslakosok (aboriginalok) laktak. Az Uluru 348 méter magas, egy masszív sziklatömb, amelyet körülbelül 9 és fél kilométeres sétával körbe lehet járni. Az őslakosok (az Anangu-k) szent helyként tisztelik a monolitokat, minden dombnak, mélyedésnek jelentése van számukra. A sziklák a mitológia szerint kővé meredt kenguruk és gyíkok.
 
Az Uluru-t egy fajta vörös homokkő, az arkóza alkotja, mely érdekes színhatásokat eredményez, különösen naplementekor, ugyanis színe a napsugár beesési szögétől függően változik. Maga a monolit természetes vízgyűjtő is, a szikla körül 11 esővíz gyűjtő gödör található, amely biztosítja az állatok és ott élő emberek vízszükségletét. Sajnos eső csak akkor esett, amikor már utaztunk haza, úgyhogy a nagy vízesésekről lemaradtunk, amik ilyen komolyabb esőzésekkor zúdulnak le a sziklák oldalán. 
 
Érdekes látvány egyébként, ahogy a puszta kellős közepén kiemelkednek szó szerint a semmiből ezek a sziklák. Elég tiszta volt az idő amikor repültünk, úgyhogy fentről nézve ez még érdekesebb, és jobban látni, hogy mennyire kietlen a táj, és szinte az egyetlen rendkívüli, szinte már "oda nem illő" dolog a két monolit.
 
Az ausztrál kormány 1958-ban alakította ki itt egy nemzeti parkot (126 132 hektár területű), amelyet 1977-ben átneveztek Uluru Nemzeti Parknak. Az őslakosok több éves próbálkozásának eredményeképpen 1985-ben a nemzeti park az őslakosok tulajdonába került hivatalosan, a park feletti felügyelet azonban továbbra is a kormány hatásköre, mivel az őslakosok 99 évre bérbe adták a kormánynak. Ennek következtében kialakult egy kompromisszumos megoldás a két fél között, az őslakosok engedélyezik, hogy a szent helyként tisztelt sziklákat a turisták látogathassák, cserébe a turizmusból befolyt bevétel az őslakosoké. Az Uluru egyébként olyan az őslakosoknak, mint más népeknek a templomok. Ezért nem örülnek neki, ha a turisták felmásznak az Uluru tetejére, hiszen az nekik olyan, mintha a turisták a mi templomainkat másznák meg. Egyébként a mászás cseppet sem veszélytelen. Egy fehérrel felfestett csík mutatja az utat, mely mentén egy sima, cölöpökre rögzített lánc "segít" a mászásban. A kilátás minden bizonnyal pazar fentről, de iszonyatosan meredek az út felfelé, ráadásul a kő tükör sima, és hát azt sem kell elfelejteni, hogy onnan le is kell jönni, ugyanazon az úton, ahol felmentél. Az őslakosok viszont lépten-nyomon felhívják a figyelmét a turistáknak, hogy ne másszanak, mert ez az ő több ezer éves kultúrájuk egyik legfontosabb élő szimbóluma, szent hely, ahol történelmük és életük legfontosabb emlékeit őrzik. Továbbá veszélyes is, és minden, a sziklamászás közben meghalt turistát a saját halottjuknak tekintik.
 
Aboroginal embereket egyébként nem látni a szikláknál, csak egy szépen kialakított és az életüket, kultúrájukat bemutató kiállítás segítségével lehet "megismerni" őket. Fényképezni sem szabad az aboriginal-okat, legalábbis nem szeretik, mert úgy hiszik, hogy a fényképpel "elraboljuk" a lelküket. Érdekes kultúra, érdekes emberek…
 
A naplemente amúgy nagyon szép volt, bár kissé felhős volt az ég, így nem volt akkora "színjátszás", mint tiszta időben, de azért tetszett! A fényképezőgép sajnos alkalmatlan az ilyen képek megörökítésére, ehhez már igazi profi gép kellene, úgyhogy a látvány a fejünkben lett megörökítve…:) A készített képek minősége ugyanis sajnos nem igazán lett jó.
 
A naplemente alatt felszolgáltak egy kis pezsgőt meg rágcsálnivalót, miután pedig lement a nap, elvittek minket egy távolabbi helyre, ahol egy kis Aussie barbeque vacsorát szolgáltak fel nekünk. Na itt aztán tényleg a semmi közepén éreztük magunkat. A korom sötét éjszakában néhány lámpa illetve az asztalokon elhelyezett gyertyák biztosítottak némi világosságot, de körben csak a nagy sötét éjszaka… és síri csend. Az asztali gyertya fényére olyan bogarak repültek az asztalra, amiket most láttam életemben először… Hát nem voltak valami gusztusosak. Időnként azért átvillant a fejemen, hogy esetleg ott rejtőzik egy nagyobb testű pók az asztal alatt a sarokban…és lehet, hogy már háromszor átmászott a cipőmön, csak én észre sem vettem… és lehet, hogy egy fél centire mászott el a csupasz bokám mellett… Áááááá…. még így utólag is rossz belegondolni…:)
 
A vacsi közben két jópofa ausztrál nővel ültünk egy asztalnál, ők megnyugtattak, hogy életükben összesen ha 3x láttak kígyót, igaz pókot azt már jóval többször, de azért nincs miért aggódnunk. 🙂
 
Másnap reggel korán pattantunk, mert ezúttal az Uluru-hoz mentünk napfelkeltét nézni. Ki vannak egyébként táblázva az út mentén, hogy hol vannak a naplemente-napfelkelte "néző" pontok, azaz a legideálisabb helyszínek, ahonnan végig élvezhető a show. A napfelkelte néző pont az autóút mentén volt, úgyhogy a busz leparkolt az út szélén, gyorsan kirakták a meleg kávét, teát, süteményt, kaptunk kis horgász székeket, és szép sorban kiültünk az út másik oldalára, szemben az Uluru-val, és a koromsötétben vártuk a napfelkeltét. Nem gondoltam volna, hogy mi voltunk az elsők, de kb. 15 percen belül, mire körülnéztünk, már legalább 4-5 busz parkolt a miénk mellett, és mint a hangyák, szóródtak szét a turisták. Mindenki a kis székével, kávéval felszerelkezve, sorba, mint a verebek ültek le az út mentén. A napfelkelte ugyanolyan szép volt, mint a naplemente, lefényképezni viszont nem sikerült, úgyhogy ez az élmény is a mi kis fejecskénkben tárolódott csak. Egy-két képet azért feltettünk, de hát közelébe sincs a valós látványnak. Valóban percenként változtatja a színét, egészen sötét lilából meg át fokozatosan narancs vörös színűbe a szikla. Elképesztő látvány…:) A napfelkelte után tettünk egy rövidebb sétát az Uluru lábánál (Malu Walk – Malu túra), amely során láttunk néhány barlang rajzot, az őslakosok néhány szent helyét illetve egy természetes vízgyűjtőt. Kora délutánra értünk haza, a délután hátralevő részét a medence parton töltöttük.
 
Harmadik nap mentünk megnézni a Kings Canyon-t, ami megint csak korai kelést jelentett. 🙂
A Canyon-on két túrát lehetett végigjárni, egy rövidebb, mindössze egy-két kilométeres túrát a Canyon lábánál, illetve egy kb. 6 kilométeres, mászással egybekötött túra. Mi ezt az utóbbit választottuk, bár a túravezetők mindent elkövettek, hogy tájékoztassanak minket arról, hogy mennyire veszélyes is lehet egy ilyen túra. Szinte már úgy éreztük, hogy le akarnak beszélni minket róla, de hát hatástalan volt, mert a busz fele legalább ezt a túrát választotta. Elmondták, plusz külön filmet vetítettek nekünk a buszon arról, hogy ez a túra milyen kemény, pláne 30 fok felett, és hogy nagy a veszélye a kiszáradásnak, hőgutának és minden egyéb ilyen jellegű problémának. Aláírattak velünk egy külön papírt, hogy saját felelősségünk tudatában vállaljuk az utat… 🙂 Plusz kötelező volt kulacsot cipelni mindenkinek, mert minimum 2 liter víz szükséges egy ilyen túrán. A naptej alapból szükséges, kb. 1 centi vastagon, illetve olyan ruházat, amely lehetőleg takar mindent. Szerencsénkre nem volt tűző nap, mert elég felhős volt az égbolt, úgyhogy a leégéstől nem kellett tartanunk. 🙂
Őszintén szólva az egész túra nyomokban sem volt olyan veszélyes, mint ahogy azt előrevetítették nekünk. Az eleje volt egyedül picit húzósabb, amikor is kb. 450 lépcsőn kellett felmászni a domb tetejére, de hát nem hajtott minket a tatár, bőven volt lehetőség megállni annyiszor, ahányszor csak szüksége volt rá valakinek. Szóval összességében kicsit túlreagálták a szervezők a dolgot, de hát nyílván nekik ez a dolguk, hiszen első a biztonság. Ráadásul a korosztály mindig nagyon vegyes, és sokan soha életükben nem túráztak korábban.
 
Maga az út a Kings Canyon-hoz pár órába beletelt, de a napfelkelte nagyon szép volt, és legnagyobb meglepetésünkre még tevéket is láttunk útközben. Kiderült ugyanis, hogy Ausztrália északi térségében mintegy 1 millió teve "rohangál", ami egyben a térség egyik fontos export cikke is… 🙂
 
Maga a hegymászás, a túra körülbelül 3 órás volt, utána egy közeli helységbe gurultunk át, ahol ebédeltünk egy jót, aztán délutánra már vissza is értünk a szállásra. Útközben elhaladtunk a térség harmadik nagy monolitja mellett, a Mount Conner mellett, ami olyan mértani formával rendelkezik, mintha csak rajzolva lenne, továbbá egy kis település, Curtin Springs mellet, ami eredetileg Stalin Springs-nek (Sztálin) akartak elnevezni a világháború után, de aztán néhány helyi vezető észbe kapott és inkább az akkori miniszterelnökről nevezték el a helyet. Viccesen nézett ki egyébként a vörös puszta közepén elhelyezett benzinkút, illetve nyilvános WC, amin a régi, hagyományos, mára már természetesen nem használt, fiú-lány elnevezések voltak. Nem tudom jobban hasonlítani máshoz, mint nálunk a Jancsi és Juliska. 🙂
 
Az összes túrázás egyébként élvezhetetlen lett volna, ha nem szerzünk be már az első nap egy légyhálót. Iszonyú sok légy van, és szó szerint nem tudod elhessegetni őket. Belemászik a szemedbe, szádba…nagyon durva. Az egyik képünkön látszik is… Tomi arcán csupán 3 légy mászkál, miközben fényképeztük magunkat…
A háló persze nem a legszexisebb ruhadarab, de akkora megkönnyebbülés amikor felveszed és nem kell két kézzel kapálózni egyfolytában… 🙂
 
Délután még elsétáltunk egy közeli kilátó helyre, ahonnan rá lehetett látni az Ulurura, és végignézni a naplementét.
Másnap reggel arra ébredtünk, hogy szakad az eső. Mivel hazautaztunk így már annyira nem izgattuk magunkat, de azért én még szívesen megnéztem volna, ahogy a sziklák oldalán folyik le az eső… 🙂
Posted in Utazás | Leave a comment

Gondolatok és mindennapok

2007. december
 
Nehezen hisszük el mi is, de már beléptünk a negyedik hónapba, amit itt töltünk Melbourne-ben. Nagyon mennek a napok és néha észre se vesszük és már el is ment egy hét.
 
Október eleji beszámolónkhoz képest az első és legszembetűnőbb változás Melbourne-ben, hogy az idő határozottan kezd melegedni. Most már permanensen 20 fok felett vagyunk, sokszor súroljuk a 30-at is. Ami jóval melegebbnek hat, mert a nap annyira erős, hogy szinte perzsel. Pláne amikor még felhő sincs az égen, ami igen gyakori errefelé. Szó szerint, amerre csak ellátsz, egy darab felhőt nem látni. Először úgy vettük észre mi is, hogy a fényképeinken feltűnt, hogy az égbolt túlságosan égszínkék.
 
A kellemes idő hatására már mi is elvettük a nyári cuccokat, meg a flip-flop papucsot vagy ahogy itt hívják "thong", ami itt nemzeti viselet. Szerintem minden ausztrálnak legalább 20 pár van otthon, különféle színekben. Simán felveszik a kosztüm vagy öltöny mellé is. Láttunk már ilyet, nem is egyet. A hideg sem lehet akadály, legfeljebb felhúznak egy zoknit. Rendkívül szexis viselet. 🙂
 
Amúgy a ruházkodás igen érdekes errefelé. Eléggé szabad stílusú, és ahogy elnézem, nagyon lazára veszik a dolgot. A "business" style a feketére alapul, nőknél és férfiaknál egyaránt. Ez az alap, fekete kosztüm, fekete öltöny. Elvétve látni csak barna vagy kék árnyalatokat, világosakat pedig szinte egyáltalán nem. Nem tudom, hogy majd januárban, 40 fokban is tartja-e magát ez a szabály?! 
 
A nők amúgy imádják a ruhákat, hétköznap, hétvégén, ünnepnapon, bármikor. Az üzletek tele vannak a különféle stílusú, egybeszabott ruhákkal, úgyhogy ha akarnál se tudnál mást venni. Most éppen a 60-as, 70-es évek stílusa tombol, a legkeményebb retro mintákkal. 🙂 Ünnepnapokon ezeket a ruhákat kalappal viselik, ami nagyon népszerű errefelé. Hiába, megint csak a brit gyökerek.
 
A másik véglet a szörfös viselet, ami áll egy rikító színű pólóból, egy hasonlóan diszkrét "bermuda" gatyeszből és az elmaradhatatlan flip-flop papucsból.
Ami viszont nagyon szimpatikus itt, hogy teljes mértékben megszabadulhatsz minden, eddig valaha létező gátlásodtól. Elnézve az ittenieket, gondolkodás nélkül felveszem én is azokat a ruháimat, amiket otthon csak óvatosan, 2x meggondolva. Itt nem gond, ha egy kicsit nagyobb a feneked, vagy vastagabb a lábad, nem érdekli őket, simán belebújnak olyan rucikba, amiket messziről kerülniük kellene. 🙂 A lényeg, hogy jól érezd magad! Minden és mindenki más pedig le van ejtve. Itt maximálisan "él" a mondás, miszerint nem a ruha teszi az embert! 🙂
 
Közeledve a Karácsonyhoz, azt tapasztaltuk Tomival, hogy semmi karácsonyi hangulatunk nincs. De nem csak azért mert itt meleg van, hanem azért is, mert egyáltalán nem csinálnak akkora nagy felhajtást az egészből, mint mondjuk Európában. Negyed annyi dekoráció nincs a városban és az üzletekben, mint otthon. Van egy óriási nagy karácsonyfa felállítva a város egyik legforgalmasabb központjában, ami egy borzadály, mert tele van aggatva rondábbnál rondább műanyag díszekkel, továbbá lóg még néhány csillagocska az utak felett, de igazából ennyi. A nagyobb boltok fel vannak díszítve, de összességében annyira vicces, hogy az emberek papucsban meg rövidnadrágban rohangálnak. A képeslapokon meg a Mikulás mellett koalák ülnek és kenguruk húzzák a szánt???!!! Ha éppen nem szörf deszkán érkezik Mikulás barátunk. 🙂
 
A múltkorában láttam egy "lakberendező" műsort a TV-ben és éppen a karácsonyi díszítésről meg vacsoráról volt szó. A tradicionális Aussie karácsony a szabadban történik, amikor a család vagy elmegy egy jót piknikezni a tengerpartra vagy valamelyik közeli parkba, vagy körbeülnek egy nagy asztalt hátul a kertben a medence körül és esznek egy jó kis barbeque-val egybekötött vacsorát. 🙂 Vacsi után pedig jöhet egy kis úszás a medencében, vagy valamilyen kellemes szabadtéri sport, mondjuk golf vagy krikett, esetleg rögbi. 🙂
 
Szóval ezek mellett a hagyományok mellett, hogy legyen nekünk karácsonyi hangulatunk??? Valami hasonlóban lesz részünk nekünk is, mivel szombaton indulunk a Great Ocean Road túránkra! Így elképzelhető, hogy a karácsonyt valahol az ausztrál pusztában fogjuk eltölteni vagy a tengerparton egy kis piknik keretében. 🙂
 
Az iskolában egyébként már elkezdődött a nyári szünet, ami egészen január végéig tart. A legtöbb ausztrál család ilyenkor megy nyaralni, úgyhogy valószínűleg kongani fog a város az ürességtől egész hónapban. A legnépszerűbb nyaraló célpont Brisbane és környéke, az Aranypart (Golden Cost) és a Nagy Korall szigetek (Great Barrier Reef). Ez a kontinens keleti, középső partvidéke, ahol állítólag a legszebb partszakaszok találhatóak, nem beszélve a közeli szigetekről, ahol a nagy korallzátonyok találhatóak.
 
További népszerű nyaraló helyek a környező szigetek, amiből van bőven: Fiji, Cook Island, Samoa, Bora Bora és társaik. Elképesztő, hogy otthonról nézve ezek a szigeteket, elérhetetlen távolságban vannak, itt viszont néhány órás repülő úttal elérhetőek. Nem olcsók persze ezek az utak, főleg most nem, amikor főszezon van az ausztráloknak. Mi is gondolkodtunk, hogy esetleg elmegyünk oda "karácsonyozni", de már októberben szinte minden hely le volt foglalva. Mindenesetre nagyon izgatja a fantáziánkat, hiszen ilyen "közel" soha többet nem leszünk ezekhez az álom szigetekhez. 🙂
 
Egyébként visszatérve Melbourne-re, meg magára Ausztráliára, időközben lezajlott egy választás is november közepén. Korábban már írtam, hogy a politika itt nem igazán határozza meg az emberek életét. Egy dolog a sok közül, az átlag ausztrál nem politizál, úgyhogy a választás meglehetősen csendesen zajlott le. Voltak ugyan politikai hirdetések a TV-ben az utolsó néhány hétben, de hát össze sem lehet hasonlítani az otthoni őrülettel. Sokan nagy változást harangoztak be, ami végül meg is történt, mert a 12 éve kormányon lévő liberális pártot leválasztották, és új vezetője lett az országnak, aki a munkáspárt színeiben indult. 
 
Beindult a nagy "barbeque" szezon is az országban, ami egy igen népszerű dolog itt Ausztráliában. Télen-nyáron sütögetnek, ami nem egy-két alkalmat jelent, hanem tulajdonképpen mindig, amikor csak van rá lehetőség. Sétálgatva az utcákon, rengeteg erkélyen kint vannak a sütők, asztalok, székek, még a több emeletes házak teraszán is. A közparkokban és a tengerparton mindenhol ki vannak alakítva külön BBQ helyek, amelyeket szabadon használhat bárki. Többnyire ez egy kőből épített pult (meg néhány ülő alkalmatosság), amelybe be van építve egy-egy sütőlap vagy rács, amelyet egy gombnyomással be lehet üzemelni. Használat után a helyiek szépen letakarítják maguk után a sütőket, elpakolnak, összeszedik a szemet és szépen hazamennek. És ez nyilvános mindenki számára, ingyen és bérmentve.
 
Pár hete mi is elmentünk egy jó kis sütögetésre, mivel a szomszéd magyar lány szülinapját ünnepeltük. Nagy buli volt, ettünk-ittunk, még volt dobos torta is (!). Egy baj volt csak, hogy iszonyú sok légy van, ami azért elég zavaró egy ilyen sütögetés alkalmával. Állítólag idén minden eddiginél több légy van a városban, ami szó szerint néha elviselhetetlen. Ezek a nyomorult ausztrál legyek meglehetősen kitartóak. Először is nem a ruhádra száll vagy a kezedre, hanem bele az arcodba, szemedbe, szádba. Másodszor, hiába hessegeted el, visszajön a kis mocsok, még legalább 5x! Rosszabb esetben végigkísér az utadon, egészen addig, amíg valamilyen zárt helyiségbe nem érsz.
 
Ennek következtében, viccesen az a szólás járja, hogy az ausztrál üdvözlés nem egy kalapemelés, vagy intés, hanem csapkodás jobbról-balra, merthogy az illető éppen egy legyet próbál elhajtani az arcából. 🙂 Szóval amikor azt látod az utcán, hogy a járókelők minden ok nélkül kapálóznak vagy nem látható tárgyakat hessegetnek maguk körül, az nem azért van mert meghibbantak, hanem azért mert éppen egy ádáz legyet próbálnak elkergetni. 🙂
 
A múltkor amúgy pont a kávémat szürcsölgettem az egyik kávézóban, amikor a helyi napilap címlapján megütötte a szemem egy főcímsor, miszerint "Légy invázió a városban". Gyorsan meg is vettem az újságot, mert a cikk azt ígérte, hogy választ kaphatunk arra a kérdésre, hogy miért is van ennyi nem kívánatos légy a városban.
Nem fogjátok elhinni, az ok az, hogy túl a tehén és tú lsokat szarnak New South Wales-ben és a meleg szél áramlatokkal, a legyek idejönnek Melbourne-be. A ganalytúró bogarak nem nem bírják ezt a nagy terhelést. 🙂
Na milyen???? 
 
Belegondoltam, hogy mielőtt iderepültek és rászálltak a számra meg a szememre, mi mindent kóstoltak meg ezek a legyek?!
Ez eszébe jutott az újságírónak is, aki azzal nyugtatta az olvasókat, hogy pánikra semmi ok, mert az erős szelek – ami idefújja őket – fertőtlenít és eltávolít minden szennyező anyagot a legyekről.
 
Hát hiszem, ha akarom.
 
Időközben elrendezkedtünk a lakásban is, bár túl sok mindent nem vásároltunk, inkább csak funkcionális darabokat. Egészen megszoktuk már a lakást, és rájöttünk, hogy a lehető legjobb helyen lakunk, mert irtó közel van mindenhez.
 
A miénkhez hasonló, újonnan épülő házakba egyébként kártyával lehet bejutni, ugyanolyannal, mint a céges belépő kártyák. Egy olvasó van elhelyezve a bejáratnál, ami nyitja az ajtót, majd tovább a lifttel is csak ennek a kártyának a segítségével tudsz közlekedni. Mielőtt beütnéd az emeletet, előtte oda kell érinteni az olvasóhoz a kártyádat. Csak így tudsz feljutni a lakásba.
 
Minden szintre csak kártyával juthatsz be, ami egyrészt tök jó mert biztonsági szempontból tényleg csak az tud közlekedni és egyáltalán bejutni az épületbe, aki ott lakik, másrészről viszont kész őrület, mert állandóan nálad kell lenni a kártyának és például, ha a lépcsőt akarod használni, akkor a lépcsőházból kizárólag csak a földszinten meg a 17-en (ahol a konditerem van) tudsz kijönni onnan. Ez utóbbi mondjuk egy tűz esetén nem feltétlenül szerencsés.
 
Nem tudom mennyire jellemző itt a betörés, de az ajtókon is egy egyszerű kis billenő zár van, semmi külön lánc, meg ilyenek. 
 
A munkák a ház körül sajnos elég lassan haladnak, bár az utóbbi hetekben legalább már láttunk is embereket dolgozni. A medence még mindig nincs kész, bár már víz van benne, de kijutni hozzá még mindig nem lehet, mert körülötte a védőkorlátok még nem készültek el. Reméljük, hogy karácsonyra befejezik és mire visszajövünk a kis kirándulásunkból, már lesz miben pancsizni!
 
Egyébként egy dolog feltűnt nekünk, amit legelőször itt házon belül tapasztaltunk. Az emberek nem köszönnek egymásnak. Furi, mert amúgy tök barátságosak és segítőkészek, de valahogy ez kimaradt itt a neveltetésből. Beszáll-kiszáll mindenki a liftben, vagy fent a kondi teremben, de soha egy szót nem köszön senki a másiknak. Az elején mi mindenkit széles vigyorral üdvözöltünk, majd miután soha senki nem reagált, szép fokozatosan leszoktunk róla. Egy-két kivétel van ez alól, akikkel már többször is összefutottunk, vagy netán szót is váltottunk.
 
A legérdekesebb viszont az, hogy valamelyik nap Tomi előre engedett egy hölgyet a liftben beszálláskor. Ami ugye neki és nekünk teljesen természetes, automatikusan történik. A hölgy hihetetlenkedve nézte a Tomit, mint aki utoljára a múlt században tapasztalt volna ilyet. Amúgy ezt én is észrevettem, hogy a férfiak nem feltétlenül engedik előre a nőket a liftben. ellenben előszeretettel segítenek a kismamáknak. Amikor meglátnak egy kisgyermekes anyukát (ennek hisznek engem is a gyerkőcökkel, akikre mostanában egy-két alkalommal vigyázok), azonnal széles vigyorral ugranak ha kell és lelkesen segítenek megemelni a gyerek kocsit vagy előzékenyen félre állnak stb.
 
Ha gyerekkel vagy, akkor mindenki segít. komolyan! Vigyorog a bolti eladó, lelkesen szolgál ki a pincér. de még az utcai járókelők is széles mosollyal, egy-egy kedves gesztussal üdvözlik az embert.:-)
 
Erről jut eszembe. munka. Hát keresek-keresek, de egyelőre sajnos még nem sok sikerrel. Bár ahhoz képest, mint ami mondjuk az elején volt, klasszisokkal jobban állok! Már voltam 4 fejvadász cégnél is, illetve közvetlenül cégnél is interjún. Ami az esélyeimet illeti, kicsit 22-es csapdájában érzem magam. Mivel nem ismerem az országot, nem ismerem a piacot, ezért elég sok tanulnivalóm lenne az elején, amire a legjobb megoldás, ha valamilyen alacsonyabb pozícióban kezdek. Mondjuk asszisztens. El is küldtem ilyen helyekre az önéletrajzomat, de elutasították, méghozzá azzal az indokkal, hogy túlságosan túlképzett vagyok erre a munkára és ha felvesznek, attól tartanának, hogy fél év után otthagyom őket. Ha viszont egy magasabb pozíciót pályázok meg, akkor ott meg azt mondják, hogy azért nem engem választottak, hanem a másikat, mert nekem nincs helyi tapasztalatom.
 
Hát mégis, hogy legyen, ha nem vesznek fel egy egyszerűbb munkára sem???
 
Persze mindenütt az egekig dicsértek, hogy mennyire fantasztikus vagyok, és micsoda tapasztalatok, meg ehhez hasonlók.aztán rögtön jött utána a DE.
Szóval nem egyszerű, de azért optimista vagyok, hiszen már most jobb helyzetben vagyok, mint mondjuk egy hónapja. És hát rengeteg helyen megfordulunk, mindig akad valaki, akivel megismerkedik az ember. szóval több vasat kell tartani a tűzben, mert ki tudja, hogy melyik jön össze.
 
A baj csak az most, hogy elkezdődött a nyári szünet, december közepétől már alig dolgozik valaki, és a legtöbb ausztrál januárban megy szabadságra. Szóval most egy időre félre lehet tenni a keresgélést, legalább január végéig.
 
Posted in Utazás | Leave a comment

Great Ocean Road túra – dec 30.

2007. december 30.
 
Utolsó nap tettünk még egy végső, elkeseredett próbálkozást, és kimentünk a vadasparkba, hátha valami csoda folytán ölbe vehetünk egy kis koala macit. De hát már reggel 10-kor 30 fok volt, szóval az esélyünk egyenlő voltak a nullával. Végül úgy döntöttünk, hogy azért mégis csak körbenézünk a parkban, ha már ott vagyunk, mert kengurut etetni valljuk be mindig izgalmas, a koalákat meg alapból órákig képesek vagyunk bámulni. 🙂
 
Mire kiértünk a parkba már volt vagy 11 óra, a kis macik kitikkadva a melegtől, egy-től-egyig alukáltak. Egyik viccesebb pózban lógott a fán, mint a másik. 🙂 Olyan érdekes amúgy, mert a szemük félig nyitva van időnként, de az még nem jelenti azt, hogy ébren is vannak.
 
Koalák után jöhettek az emuk meg a kenguruk… meg egyéb állatok.:)
 
Délután elsétáltunk még megnézni Adelaide kikötőjét, ahol találtunk egy hajót, amely éppen akkor indult és azt ígérte, hogy kihajózva a nyílt vízre defineket láthatunk. Hát ez volt életünk legnagyobb átvágása, merthogy egy darab delfint nem láttunk, ellenben két órát ücsörögtünk egy hajón, amely végighajózott az ipari kikötőn oda-vissza. Nagy élmény volt, semmit nem láttunk, még szerencse, hogy potom pénzbe került a jegy. 🙂
 
Ellődörögtünk még Glenelg-ben egy kicsit, sétálgattunk a tengerparton, néztünk megint egy kis strandröpit, aztán hazagurultunk.
 
Másnap, vasárnap reggel repültünk haza, így legalább volt egy kis időnk "rákészülni" a szilveszteri bulira, ami a szomszéd magyar párnál volt. Klasszikus házibuli, voltunk kb. 20-an, de tök jó volt, valamikor reggel 5-re keveredtünk haza. 🙂
Posted in Utazás | Leave a comment

Great Ocean Road túra – dec 29.

2007. december 29.
 
Ma keltünk, mert a szombati napra egy egész napos kirándulást terveztünk a szomszédos Kangoroo Island-re (Kenguru Sziget), ami kb. 200 km-nyi autóútra van Adelaide-től. Bár nálunk volt még a bérelt autó, a sziget nagysága és a távolság miatt úgy döntöttünk, hogy szervezett túra keretében nézzük meg a szigetet. Ilyet eddig nem igazán csináltunk, mert a saját tervezésű kirándulásokat részesítjük előnyben, de utólag visszagondolva, sokkal jobban jártunk így, mintha magunk mentünk volna.
 
Egyrészt azért, mert a sziget nem annyira kicsi. Ausztrália harmadik legnagyobb szigete, 155 km hosszú és 55 km széles.
Másfelől a sziget úthálózata azért nem annyira kiépített. Van két fő útvonal, amely keresztül fut a szigeten, a többi alsóbb rendű utak viszont homokosak és csak korlátozott sebességgel lehet rajta közlekedni. Ilyen körülmények között egy nap valószínűleg nem tudtuk volna bejárni az összes látnivalót. Így viszont minden pontosan, időre ki volt számolva, hiszen a kompok nem járnak csak meghatározott időben, és muszáj elérni, különben ott ragad az ember a szigeten. Nem kellett tehát azon aggódnunk, hogy időben vagyunk-e vagy éppen rohanni, hogy elérjük az este utoljára induló kompot.
 
Reggel fél 7-re jött a busz, összeszedtünk még pár embert másik két szállodából és kb. 9-re már lent is voltunk a kikötőben, ahonnan a komp indult. A társaságtól kicsit tartottunk, nehogy mi legyünk az egyetlen fiatal pár egy 50 fős angol, nyugdíjas turista csoport közepén. 🙂 Megnyugodtunk, mert a busz fele hasonló korú volt, mint mi. Nem mintha nagyon haverkodni akartunk volna, de hát azért mégis. 🙂
 
Kangoroo Island-et 1803-ban fedezték fel, területe kb. 4000 négyzet kilométer, lakossága pedig alig több, mint 4000, azaz nem túl sűrűn lakott. 🙂 Ha igazat beszél az útikönyv, akkor összehasonlítás képen itt egy érdekes adat: a sziget területe 7-szer olyan nagy, mint pl. Singapore-é, ahol viszont több, mint 4 millióan élnek.
 
A sziget egy harmada nemzeti park, mely ideális otthont nyújt a mintegy 30 féle emlős, 250 féle madár és 850 féle növény fajnak.
 
A komp a sziget keleti csücskében kötött ki, ahonnan egy újabb busz várt ránk egy nagyon jó fej sofőrrel, aki egyben a túravezetőnk is volt. Az út elég nagy részét tette ki az úgymond utazás, mivel a főbb látnivalók jó pár kilométer távolságra voltak egymástól. A túravezetőnk végig beszélte az egész napot, annyi infót zúdított ránk, hogy szinte sajnáltuk, hogy nincs nálunk egy diktafon, mert érdemes lett volna felvenni. Utólag persze az ember a nagy részét elfelejti, de az tény, hogy kimerítő és érdekes tájékoztatást kaptunk a sziget történelméről, az ott lakók életéről, jelenéről, jövőjéről.
 
Az első állomás Seal Bay volt, amely a sziget déli részén található. Itt található Ausztrália második legnagyobb fóka kolóniája, amelyet egész közelről volt lehetőségünk megnézni. A fókák közelébe természetesen csak túravezetővel lehet menni, aki felhívta a figyelmünket minden fontosabb dologra. Pl.: ne menjünk túl közel hozzájuk, ne hangoskodjunk stb.
Lesétáltunk a partra, ahol tényleg tele volt fókákkal a partszakasz, ameddig csak ellátott az ember. Nagyon édesek voltak! Kicsik, nagyok egy kupacban játszottak, fürödtek és szaladgáltak össze-vissza a parton. Kb. 5-8 méterre álltunk tőlük, bár visszafelé menet alig 2 méterről sikerült egy megtermett példánnyal találkozni. 🙂
Teljesen hozzá vannak szokva az emberhez, volt olyan fóka, amelyik a lépcső alatt heverészett és abszolút nem zavarta, hogy ott jönnek-mennek az emberek. 🙂
 
Gyorsan elment a délelőtt, úgyhogy fóka nézegetés után már vittek is minket ebédelni. Egész finom volt az ebéd, és bőséges is, úgyhogy tele gyomorral indultunk tovább a szomszédos madár farmra, ahol egy félórás show keretében megnézhettük a "Bird Parade"-et (madár parádé), ami egy kísérleti program volt. Először iktatták be ezt a show-t az egynapos programba, és kíváncsian várta a túravezető a véleményünket a végén. Érdekes volt egyébként. Először két jópofa kakadut láttunk, azt a vicces, nevetős hangú fajtát, amelyek az őserdőkben élnek. Utána jött egy jópofa, álmos szemű bagoly, majd egy kis apró madarat láttunk, ami elképesztő ügyességgel repült, szinte álló helyzetben, körbe-körbe a madarász fickó körül. A végére hagyták a nagyágyút, egy hatalmas fekete sast, ami igen ijesztő volt a valóságban. Hatalmas ez a madár, félelmetes csőrrel.
A madarak bemutattak néhány "mutatványt", ami után persze azonnal követelték a jussukat, a jó kis véres hús cafatokat. Egy-egy mutatványhoz kért önkénteseket is a madarász, Tomi is beállt az egyik ilyen produkcióhoz. 🙂
 
Madár show után indultunk a Flinders Chase National Park-ba, amely Ausztrália legrégebbi és legnagyobb nemzeti parkja. A park elfoglalja a sziget mintegy 1/3-át, azonban a tavaly év végi bozót tüzek következtében a park növényzetének majd 90-a leégett. A látvány elég sokkoló. Zöldellő növények helyett fekete, elszenesedett csonkokat lehet látni mindenhol. Irtózatos pusztítást csinált a tűz, és bár azonnal megkezdték a "renoválást" és újra palántázták a területet, azért még mindig hatalmas fekete foltok tarkítják a látképet.
A tűz elől az állatok is elmenekültek, és egyelőre még csak becsült adatok vannak, hogy mennyi állat pusztult el a tűzvészben és találgatások, hogy vajon mikor merészkednek vissza az állatok korábbi lakóhelyükre.
Túl sok látnivaló így nem akadt a nemzeti parkban, úgyhogy igazából csak keresztül autóztunk rajta, majd elvittek minket egy kis koala nézésre. Miért is ne? Hisz alig láttunk még néhányat. 🙂
 
Koalák után irány a sziget a nyugat-déli csücske, ahol a Remarkable Rocks (Figyelemreméltó vagy említésre méltó sziklák) névre hallgató csodát néztük meg. Ezeket a gránit tömbök évszázadokkal ezelőtt emelkedtek ki az óceánból, formájukat pedig a szél és a tenger alakította ilyen formájúvá az idők folyamán. Tényleg lenyűgözőek ezek a hatalmas tömbök, cikk-cakkos széleikkel, és érdekes színeivel.
 
Két további látnivaló maradt még hátra, az egyik – a változatosság kedvéért – egy világító torony (Cape du Couedic Lighthouse), illetve egy szép sziklaképződmény (Admirals Arch) a sziget csücskében. A világító torony megszólalásig úgy nézett ki, mint az eddig általunk látott kb. 10, de azért megint megcsodáltuk. 🙂 1906-ban építették amúgy. A sziklák között pedig láttunk néhány heverésző fókát is.
 
Este 7-kor indult vissza az utolsó komp a szárazföldre, úgyhogy gurultunk a kikötőbe, hogy időben odaérjünk. Még előtte megálltunk a reptéren – mert ilyen is van ezen a pici szigeten – ahol leszállt egy-két utas, akik repülővel mentek vissza Adelaide-be (kb. 30 perces repülés).
 
A kikötőben még volt idő egy rövid vacsorára – fish and chips – ahol a kifőzdében a falon találtunk egy érdekes táblát, amire fel volt írva különféle nyelven, hogy Boldog Karácsonyt. Mi lepődtünk meg a legjobban, amikor megtaláltuk rajta magyarul is a kiírást. Persze helytelenül volt felírva, úgyhogy kértünk egy szivacsot és krétát és kijavítottuk. 🙂
 
A sziget nagyon tetszett nekünk, igazi kis érintetlen paradicsom, ahol a lakosok a természet szabályai szerint élik életüket. A vízhiány itt is nagy probléma, ahogy Ausztrália más területein is, úgyhogy annyi vizük van, amennyi eső esik. Hatalmas tartályokban gyűjtik a vizet, és csak annyi vizet használnak, amennyit nagyon muszáj. Ezt mi is tapasztaltuk, amikor meglátogattuk a nyilvános vécét, ami hagyományos, tartályos-pottyantós retyó volt. Vízöblítés nuku, kézmosáshoz is csak egy villanásra csorgott a víz a csapból.
 
Függetlenül attól, hogy az adottságok elég szűkösek a szigeten, az egyik leggyorsabban fejlődő iparág a turizmus. Egyelőre évi 150 000 turistánál több nem érkezik a szigetre, de ahogy a túravezetőnk mondta, fontos bevétel származik ebből a sziget számára, ezért az elkövetkező években szeretnék ezt a számot megduplázni.
 
Mivel a szigeten jelentős mennyiségben található eukaliptusz fa, annak is az olajban igen gazdag fajtája, így az eukaliptusz olaj előállítás áll a második helyen. Szerencsére a koalák ezt a fajta eukaliptuszt nem szeretik, mert túlságosan olajos nekik, így ez nem veszélyezteti a fákat. Vettünk mi is eukaliptusz olajat illetve az ebből készült testápoló termékeket, ki is próbáltam már, szerintem egész jók. 🙂
 
Soha nem gondoltuk volna, de a méz a harmadik fontos export terméke a szigetnek. 1881-ben 12 kaptár "ligur" méhet telepítettek be a szigetre, amelyek állítólag már csak itt, Kangoroo Island-on találhatóak meg. A méhecskék olyan jól érzik magukat a szigeten, hogy a mai napig szorgosan termelik a finomabbnál finomabb mézet. 🙂 Igen vicces volt látni a boltban, hogy a helyi boltban a mézet ugyanolyan maci formában árulják, mint nálunk otthon. Csak közelebbről megnézve jöttünk rá, hogy az koala mackó.
Posted in Utazás | Leave a comment

Great Ocean Road túra – dec 28.

2007. december 28.
 
Adelaide-re három napot szántunk eredetileg, de mivel már első este minden fontosabb dolgot megnéztünk, nem kapkodtunk. Az útikönyv szerint két dolog volt még amit érdemes megnézni, az Ayers House-t, valamint Glenelg-et. Mi az elsővel kezdtük a napot, gyalog kb. 15 percre volt a szállásunktól. Ayers House egy gyönyörű koloniális épület, ahol Sir Henry Ayers, Dél-Ausztrália egykori miniszterelnöke lakott egészen haláláig, 1897-ig. Ma már csak egy része látogatható, bemutatva az egykori elnök és egyben gazdag üzletember családjának életét. A nagyobb részben két elegáns étterem működik. Egyébként Uluru, a híres "szikla" a szárazföld közepén is erről az úriemberről kapta az ausztrál nevét: Ayers Rock.
 
Mivel tegnap lemaradtunk róla, újra kigurultunk a vadasparkba, hátha tudunk koala macit fogdosni. Picit izgultunk, mert a koala ölelgetés az időjárás függvényében történhet csak. Benne volt a tájékoztató füzetben, hogy ha a hőmérséklet 32 fok felé kúszik, akkor törlik ezt a délutáni programot, mivel a kis bundások nem bírják ezt a nagy meleget, az ölelgetés, fogdosás pedig pláne fokozza a hőmérsékletet, és ettől stresszesek lesznek. Sajnos amitől tartottunk az bejött, mert mire kiértünk a vadasparkba, már jóval 30 fok fölött volt a hőmérséklet, úgyhogy ki is volt rakva a tábla, miszerint a program elmarad. Természetesen az állatok az elsők, de azért azt nem igazán értettük, hogy a koala ölelgetést miért rakják délután 2 órára???? Hiszen akkor van a legmelegebb. Így az év felében nem is lehet a közelükbe menni. Miért nem lehet ezeket a cuki állatokat rászoktatni a  reggeli kelésre???? 🙂 Hát eléggé csalódottak voltunk. Így elmaradt a nagy fotó, amin az ölünkben szorongatunk egy szőrős kis koala mackót. 🙂
 
Bánatunkban lementünk Glenelg-be, ami Adelaide tehetősebb, tengerparti lakónegyede. Végig a part mentén elegáns apartman házak sorakoznak, előttük a kikötőben yacht-ok, luxus hajók. Maga a tengerpart nagyon jól ki van alakítva, és tele volt emberrel. Nem csoda mondjuk, mert volt legalább 35 fok, ha nem több. Mi mindenesetre legalább 45-nek éreztük. A víz hosszú métereken befelé sekély, kb. derékig érő, úgyhogy pancsolásra tökéletes. Mivel nem túl mély, ezért melegebb is a szokottnál, úgyhogy kivételesen tényleg jó volt kicsit a lábunkat belelógatni. 🙂 Mivel fürdőrucit nem vittünk magunkkal, úgy terveztük, hogy majd később délután visszajövünk és kifekszünk kicsit a napra. Életveszély lett volna kora délután kirakni magunkat sülni a partra. Ráadásul semmilyen napernyő vagy árnyékos rész nincs a parton. Már az is sok volt, amíg végigsétáltunk a hosszú parton. Iszonyú erős a nap, tényleg szinte fáj, annyira éget.
 
A parton valamilyen strandröplabda bajnokság ment éppen, azt néztük egy ideig. Számomra rejtély, hogy bírják csinálni ilyen rekkenő hőségben?!
 
Beljebb pedig atlétikai verseny zajlott, ott is üldögéltünk egy kicsit, úgyhogy így volt már vagy 7 óra, mire elindultunk visszafelé. Az út kb. fél óra autóval vissza a belvárosba. Letettük a kocsit, majd kisétáltunk megint a városba sétálni meg vacsizni valamit.
Túlzásba nem vittük a mai napot, és kicsit fáradtak is voltunk. Másnap reggel pedig amúgy is korán kellett kelnünk…
Posted in Utazás | Leave a comment

Great Ocean Road túra – dec 27.

2007. december 27.
 
A térkép szerint Kingston után, egészen Adelaide-ig már nincs túl sok látnivaló. Igazából az autóút egy hatalmas nemzeti parkon vezetett keresztül (Coorong Nemzeti Park), ami egy-két óra vezetés után igazság szerint eléggé monotonnak tűnt. A táj nem volt túlságosan változatos, homokos, bozótos sík területek, néhol egy-egy kisebb tóval tarkítva. Mindenhol ki volt táblázva, hogy kenguru veszély, úgyhogy óvatosan mentünk, tanulván a múltkori esetből, amikor átrohant előttünk egy kis lüke kenguru.
 
Az első igazán említésre méltó hely Murray Bridge volt, amely nevét Ausztrália legnagyobb folyójáról a Murray-ről kapta. A város a folyó két partjára épült, és igazából egy nagy látványossága van, maga a folyó, ahol régi lapát meghajtású hajók is közlekednek még. Láttunk is egyet, nagyon jól nézett ki! Hasonló stílusú, bár jóval újabbak is cövekeltek a parton. Ki lehet ezeket a hajókat bérelni, teljesen önellátóak, és végig lehet hajózni vagy csak egy-egy szakaszon le lehet velük csorogni a folyón. Ezt egyszer szívesen kipróbálnám, mert hatalmas élmény lehet. A hajók nagyon jól néznek ki, valószínűleg minden szükséges dologgal fel vannak szerelve, akad köztük egészen luxus kategóriás is. Egy-két embernek persze nem éri meg, viszont családdal vagy baráti társasággal irtó jó dolog lehet! Kellemes Tisza-parti hangulatunk lett rögtön. 🙂
 
Útban Adelaide felé még egy városkában megálltunk, Hahndorf-ban, ami ahogy a nevéből is látszik, nem egy aboriginal helység. 🙂 Hahndorf Ausztrália legrégibb fennmaradt német települése. Az első telepesek 1838-ban érkeztek egy bizonyos Hahn kapitány parancsnoksága alatt futó hajón. Az útikönyv szerint számos klasszikus német stílusú házat lehet látni a kisváros főutcáján. Őszintén szólva, mi egy igazán német stílusú házat sem láttuk, pedig jártunk már mindketten német földön. Mindenesetre végigsétáltunk a főutcán, amely mindkét oldalán "ezermesterek" árulták a szuveníreket. A német falu jelleg mindössze abban tűnt fel, hogy az utcán sétálva sok helyen német anyanyelvű illetve német sramli szűrődött ki a boltokból, éttermekből. 🙂 Egy klasszikus német kocsmát láttunk viszont, ahol eredeti német söröket és ételeket szolgáltak fel.
 
Adelaide, a Mount Lofty-hegység lábánál fekszik, amely legmagasabb pontján, 727 méter magasan egy kilátó található, ahonnan gyönyörűen látni az egész várost. Szerencsénkre szép tiszta idő volt, úgyhogy el lehetett látni egészen a tengerpartig, sőt még Kangoroo Island-et (Kenguru Sziget) is láttuk a kilátóból, amely Adelaide-től kb. 200 km-re fekszik.
 
A hegycsúcs alatt található a Clealand Wildlife Park (vadaspark), ahol lehetőség van az állatok etetésére, simogatására és ahogy láttuk a kiírásban van "koala ölelgetés" is, amitől teljesen lázba jöttünk, mert Victoria államban ez törvényileg tilos, még csak simogatni sem szabad a koalákat, nemhogy ölbe venni és ölelgetni. Sajnos zárás előtt egy órával értünk csak a vadasparkba, így úgy határoztunk, hogy majd másnap feltétlenül visszajövünk, mert muszáj megtapiznunk egy koalát, ha már egyszer itt South Australia (Dél-Ausztrália) államban ez megengedett.
 
Legurultunk a hegyről, be a városba és megkerestük a szállásunkat. Gyorsan becsekkoltunk, majd elmentünk még sétálni egy kicsit. Adelaide az állam fővárosa és az itteniek büszkék arra, hogy a város Ausztrália művészeti fővárosa. A város könnyen körbejárható gyalogszerrel, amit mi is tapasztaltunk, mert tulajdonképpen végigsétáltuk az este az egészet. 🙂
 
Maga a belváros egy rács alaprajzú, egymásra merőleges utcák összessége, amelyet körbe végig parkok szegélyeznek. Szinte ugyanakkora alapterületen terülnek el a parkok, mint maguk az épületek és lakott részek. A parkok természetesen gyönyörűen gondozottak, tele szebbnél-szebb virágokkal. A szállásunk a belváros kellős közepén volt, úgyhogy minden karnyújtásnyira volt tőlünk. Elindultunk nyugati irányba, ahol rögtön belebotlottunk a korinthoszi oszlopokkal díszített Parlamentbe, majd a Fesztiválközpontba, amely 1977-ben épült a Torrens folyó partján, amely átszeli Adelaide-et. A folyó gyönyörű, vízibiciklivel végig lehet rajta pedálozni. Közepén két szökőkút is található, amelyek körül "papírhajónak" látszó réz csónakok úszkálnak. Átsétáltunk a folyón, ahol megnéztük a St Peter Katedrális ikertornyait, majd átsétáltunk a város tucatnyi parkjainak egyikén, vissza be a belvárosba, amely a Rundle Mall köré összpontosul, rengeteg áruházzal, butikkal, üzlettel. Most zajlanak éppen a nagy Karácsony utáni leárazások, úgyhogy este 8-9 felé is még özönlött a tömeg ki-be az üzletekből. A legszebb korabeli épület a soron az Adelaide Arcade amit valamikor az 1880-as években építettek. Ilyen bevásárló árkád található Melbourne-ben is, és láttunk Sydney-ben is egy párat. Viccesek voltak az utcában a dekorációk, főleg egy tengerparti homokból épített karácsonyi jelenet vagy életkép télapóval meg törpékkel.  Ahogy Melbourne-ben, itt Adelaide-ben is nagy hagyománya van az utcai művészetnek (street art). Ennek egyik vicces példája a sétálóutcában található malacok. Hogy a rézből készített kucuk mit jelképeznek, azt ne kérdezzétek. 🙂
 
Elsétáltunk még a város mértani középpontjának számító Victoria térre is, ahol most hatalmas karácsonyfa áll. Ritka ronda műanyagból ez is, mint Melbourne-ben. 🙂
 
Érdekes amúgy ez a tér, mert ahogy forogsz körbe a négy égtáj felé, és nézegeted az épületeket, szinte minden stílusból találsz legalább egyet. Meglehetősen eklektikus látványt nyújt egymás mellett a tér közepén található szökőkút, a gyarmati időkben épült kormány épület, a Főposta épületének impozáns óratornya, az 1800-as évekbeli katedrális tornya és a háttérben magasló modern üveg épületek, Ausztrália egyik bankjainak és multi vállalatainak mega logóival a tetején. Mindez megspékelve egy kissé gagyi műanyag karácsonyfával, és a tér körül végig zötykölődő, vidám, színes Combino villamossal. Szóval van itt minden, mint a búcsúban. 🙂
 
Megnéztük még a városházát, amelyet Edmund Wright tervei alapján készítettek, amely ma a város elsőszámú koncert terme és rendezvény központja. Az építészről elnevezett Edmund Wright Házat 1971-ben le akarták bontani, de akkora felháborodást váltott ki a lakosokból, hogy végül megtartották.
 
Tulajdonképpen ezek Adelaide történelmi nevezetességei, amit még mindenképpen meg fogunk nézni az Glenelg, amely a város üdülő körzete, ahol maga a beach (tengerpart) is található. Gondolkodunk még azon is, hogy ha marad időnk, akkor elautózunk a Barossa völgybe, ahol a nagy borgazdaságok találhatóak és ahol állítólag Ausztrália legjobb borait készítik.
Posted in Utazás | Leave a comment